Iskola az erdő szélén
Egy kis hegyi faluban volt egyszer egy iskola. Erdők ölelték körül, patak csörgedezett előtte. Reggelente és délután vidám gyerekzsivajtól volt hangos a falu.
Az Antal-kormány támogatta az iskolák alapítását, felső tagozattal való bővítését a kis településeken. Ekkor vált az előző munkahelyem 8 évfolyamos általános iskolává. Eleinte összevont osztályokkal működött, de a gyermeklétszám folyamatos növekedése lehetővé tette az évfolyamonkénti osztályok indítását. Csak a készségtárgyakat oktattuk összevonva. Az ének kivételével minden tárgyat szakos pedagógus tanított.
A kis létszámú osztályok (8 – 12 fő) lehetővé tették, hogy minden gyermekből kihozzuk a maximumot. Volt időnk a tanítási órákon a lemaradók állandó segítésére és a tehetséggondozásra. A családias hangulat lehetővé tette, hogy minden gyerekről tudjunk mindent: az otthoni hátteret, az erősségeket, a gyengeségeket. Napi kapcsolatban álltunk a szülőkkel. Így sikerült megvalósítanunk, hogy a bukás, az igazolatlan hiányzás szinte ismeretlen fogalom volt nálunk. Sőt! Rendszeresen versenyeztettük a gyerekeket. Nem volt év, hogy a 60-70 tanulónk közül valaki(k) ne jutott volna be megyei, sőt országos verseny döntőjébe.
Pedagógiai programunk az élményalapú oktatás szellemében készült. Kihasználtuk a minket körülölelő erdőt, az előttünk futó patakot, a közeli tavat, réteket, hegyeket, a falu nevezetességeit, és sok órát a szabadban tartottunk. Mi nemcsak a nevünkben voltunk öko-iskola: az erdészettel, a nemzeti parkkal, a helyi gazdálkodókkal szoros együttműködésben oktattuk-neveltük gyermekeinket. Felismertük, hogy a település lélekszámának csökkenése lassítható, esetleg megállítható, ha a tanítványainknak már általános iskolában helyi életkilátásokat mutatunk. Ezért az erdei iskolai programokat beépítettük a mindennapi tevékenységünkbe: sok projektet szerveztünk, ahol megismerkedtünk az erdeinkkel és az erdei munkával, túravezetéssel, helyi idegenforgalommal ismerkedhettek diákjaink, a környezetvédelmi akcióinkba pedig bevontuk a falu közösségét is.
Az önkormányzat dacolt a folyamatosan csökkenő állami támogatással: teljesen eladósodott, csak hogy az iskola fennmaradjon, minden eszközzel fel legyen szerelve, és ott minőségi munka folyjon. Volt sportélet, tánc-, képzőművészet-, zenetanulás.
Számomra ez volt az álommunka.
Aztán jött a KLIK. A tankerületi igazgatónk már az elején kijelentette, hogy túl alacsony a gyereklétszám, úgyis be fognak minket zárni. Ennek érdekében meg is tett mindent. Az osztályokat összevonta. Az általa elriasztott pedagógusok (rendszeres volt a megalázásunk) helyére nem vett fel elég embert, ha alkalmazott is valakit, abba nekem mint vezetőnek nem volt beleszólásom – így soha nem az került hozzánk, akire éppen szükségünk lett volna. Tanulószobát mindössze egyet engedélyezett a 8 évfolyamnak – be sem fértek egy terembe a gyerekek, nemhogy tanulhattak volna. Az állandósuló problémák, a tankerületi igazgató folyamatos fenyegetőzése az iskolabezárással egyre több szülőt ösztönzött arra, hogy a közeli egyházi iskolába írassák át gyermeküket. Ott nem uralkodott a KLIK.
Két éve az iskolát bezárták.
A faluban nincs munkahely, nincs orvos, alig jár a busz, az utak siralmas állapotban vannak. Pedig mi is ugyanúgy fizetünk adót, mint mások. A pártok a mi szavazatainkra is számítanak. Ne mondják azt nekünk, hogy drága egy iskola fenntartása! Ez az utolsó, ami helyben tarthatja a fiatalokat. Ha még iskola sincs, miért maradjanak?
A magyar falut nem szabad veszni hagyni. Már csak itt élnek népi hagyományaink morzsái, ami a globalizált világban megtart minket magyarnak, svábnak, tótnak, horvátnak. Ha a gyermek fiatalon kikerül ebből a közösségből, később nem fog hozzá kötődni – ezért nem szabad a kis falusi iskolákat csak anyagi oldalról szemlélni. A kultúránk, a hagyományaink, az emberi boldogság megfizethetetlenek. Ennek éltetésében az iskoláknak felbecsülhetetlen a jelentősége.
Most a patak pártján, az erdőszélen üresen áll a volt iskolám. Nem veri fel gyerekzsivaj. Csönd van a faluban.