Aki nem tudja, mikor téved a gép – Weisz Ágoston véleménycikke

Két gyerek ül otthon ugyanazzal a házi feladattal. Az egyik tizenkét éves, a másik tizenhét. Mindkettőnél ott a telefon, mindkettő tudja, mit kell beírni. Az eredmény mégis két teljesen különböző dolog – és nem azért, mert az egyik szorgalmasabb.

A tizenkét éves beírja a feladatot, megkapja a választ, leírja. Kész. Ha megkérdezem tőle, hogy jó-e, azt mondja: jó. Nem azért, mert ellenőrizte, hanem mert nem tudja, mit jelentene ellenőrizni. Számára a gép nem eszköz, hanem tekintély. Olyan, mint egy felnőtt, aki mindig tudja a választ, és soha nem szól rá.

A tizenhét éves máshogy csinálja. Ő is beírja – de utána vitatkozik vele. „Ez nem stimmel.” „Ezt máshogy tanultuk.” Van, hogy háromszor kérdez rá ugyanarra, mert érzi, hogy valami nem kerek. Nem azért, mert erkölcsösebb. Hanem mert már elég sokat tud ahhoz, hogy észrevegye, ha a gép magabiztosan hülyeséget mond.

Tizenöt éve tanítok gyerekeket matematikára és programozásra – kis csoportokban, online, kéthetente kilencven percet –, mostanra jóval ezer gyereket. Ezt a formát azért érdemes itt megemlítenem, mert ez az oka annak, hogy egyáltalán látom, amiről írok: tizenöt gyereknél még megfigyelhető, melyikük melyik pillanatban adja fel. Harmincnál nem.

Az elmúlt két évben ezt a különbséget láttam a legélesebben. És azt gondolom, hogy a felnőtt közbeszéd nagyjából a rossz kérdést teszi fel.

A rossz kérdés

A vita arról szól, hogy mennyi. Mennyi mesterséges intelligencia fér bele, hányadik osztálytól, engedjük vagy tiltsuk. Mintha egy adagolási kérdés volna.

Csakhogy a gyerekek nem adagban használják. Vagy tudják, mikor téved a gép, vagy nem tudják. Ez a különbség, és ez nem az életkoron múlik – hanem azon, hogy mennyi saját tudás van már a gyerek fejében ahhoz, hogy egy hibás választ hibásnak lásson.

Ez pedig kellemetlen következménnyel jár. Aki már ért valamihez, annak az MI tényleg gyorsítás. Aki még nem ért hozzá, annak nem gyorsítás, hanem helyettesítés – és pont az a rész marad ki, amitől érteni kezdene.

Amit a munkám másik feléből látok

Napközben a Google-nél dolgozom, azzal a résszel foglalkozom, amelyik nem szöveget, hanem képet, hangot és videót ért meg. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ma már nem kell begépelni a feladatot: elég lefényképezni a füzetlapot.

Két dolgot érdemes tudni ezekről a rendszerekről, és egyik sem titok, csak ritkán mondja ki valaki.

Az első: ezek a rendszerek arra vannak optimalizálva, hogy a válasz *meggyőző* legyen, nem arra, hogy igaz legyen. A kettő legtöbbször egybeesik. Amikor nem esik egybe, a hibás válasz ugyanolyan magabiztosan és ugyanolyan szép mondatokban érkezik, mint a helyes. Nincs benne remegés. Ember nem tud így tévedni – mi hallhatóan bizonytalanok vagyunk, ha nem tudjuk. A gép nem.

A második: minél kevésbé ismerős egy feladat, annál nagyobb az esély a hibára – viszont a gyerek pont az ismeretlen feladatot adja oda neki. A gyakorlásból azt hagyja ki, ami fejlesztené.

Nem azért írom le ezt, hogy ijesztgessek. Magam is használom, minden nap. De más dolog eszközként használni valamit, amit átlátsz, és más dolog kiszervezni neki a gondolkodást, amit még nem tanultál meg.

A húsz másodperc

Van egy pillanat, amit tanárként az ember megtanul figyelni. A gyerek elakad. Néz maga elé. Ez általában tíz-húsz másodperc.

Ez a húsz másodperc a tanulás. Nem a megoldás pillanata, hanem ez. Itt dől el, hogy összeáll-e valami a fejében, vagy nem.

Eddig ezt a húsz másodpercet nehéz volt megúszni. Fel kellett állni, meg kellett kérdezni valakit, vagy tovább kellett bámulni a papírt. Most pedig van a zsebében valami, ami két másodperc alatt kihúzza belőle.

Ez az igazi változás. Nem az, hogy „csal a gyerek”. A csalás régi téma és megoldható. Hanem az, hogy a nehéz pillanat kihagyhatóvá vált, és a nehéz pillanat volt maga a tanulás.

És itt jön a rész, ami miatt ezt éppen ide írom

Kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy a mesterséges intelligencia egyenlősít. Elvégre ingyenes, mindenki telefonján ott van, és nem kérdezi meg, ki a szülőd. Éppen az ellenkezőjét látom.

Vegyünk két gyereket, akik ugyanazt a hibás választ kapják a géptől.

Az elsőnek van otthon valaki, aki ránéz és azt mondja: „ez így nem lehet jó, nézd meg még egyszer”. Nem kell, hogy ez a felnőtt értsen a matekhoz. Elég, ha van benne annyi gyanakvás, hogy egy magabiztos mondatot ne fogadjon el készpénznek.

A másodiknál nincs otthon ilyen ember. Nem azért, mert a szülei nem törődnek vele – hanem mert két műszakban dolgoznak, vagy mert ők maguk sem tanultak sokat, vagy mert egyszerűen nincs bent a lakásban senki délután öt és este nyolc között.

Ugyanaz az eszköz. Az elsőnél tanulás lesz belőle, a másodiknál a tanulás elmaradása. És mivel a hiba nem látszik – a füzet szép, a válasz kész, a mondatok rendben vannak –, hónapokig senki nem veszi észre.

A régi egyenlőtlenség legalább látszott: az egyik gyereknek volt különórája, a másiknak nem. Ez az új nem látszik. Nem eszközhiány, hanem az ellenőrzés hiánya, és az ellenőrzés otthonról jön.

Mit lehet ezzel kezdeni

Nem hiszem, hogy a tiltás vagy az engedélyezés a jó tengely. Amit érdemesnek látok, az három dolog, és mind a három tanítható.

Tanítsuk meg észrevenni, mikor téved. – Ez konkrét készség, nem hozzáállás. Adjunk a gyereknek olyan MI-választ, amiben szándékosan van hiba, és keresse meg. Matematikában ez különösen jól működik, mert a hiba ellenőrizhető. Aki egyszer rajtakapta a gépet, az onnantól máshogy néz rá.

Válasszuk szét a két helyzetet. – Van, amikor a cél a kész termék – akkor használja nyugodtan. És van, amikor a cél az, hogy a gyerek feje dolgozzon – akkor viszont a segítség épp a lényeget veszi el. A gyerekek meglepően jól értik ezt a különbséget, ha valaki egyszer kimondja nekik. Amit nem értenek, az a kimondatlan szabály.

Adjuk vissza a húsz másodpercet. – Legyen napi néhány perc, amikor nincs eszköz, csak egy feladat, ami épp elég nehéz. Nem büntetésből. Azért, mert az az egyetlen része a napnak, ahol a gondolkodás tényleg fejlődik.

Egy dolog a saját érdekem ellen

Az elmúlt tizenöt év alatt sok mindent kipróbáltunk, de a legjobb dolog, ami egy gyerekkel történhet, továbbra sem egy program vagy egy alkalmazás. Egy jó tanár, aki elég sokáig ismeri ahhoz, hogy tudja, mikor kell csendben maradni, amíg gondolkodik.

Én is ezt csinálom hetente: ülök néhány gyerekkel egy videóhíváson, és a nehezebbik feladatom nem a magyarázat, hanem hogy ne szóljak közbe. Ez nem technológia kérdése. Egy jelenlévő felnőtt kérdése, aki elbírja azt a húsz másodpercet.

Nincs olyan eszköz, ami ezt pótolja, és a miénk sem az. Ha van egy ilyen tanára a gyereknek, akkor a legfontosabb megvan. Ha nincs, akkor az a hiány a valódi probléma – nem a telefon.

De ha már ott van a telefon minden gyerek zsebében, akkor legalább azt tanítsuk meg neki, hogy a magabiztos mondat és az igaz mondat nem ugyanaz. Ennyi felnőtt korára is elég sokat fog érni.

Weisz Ágoston, matematikus