Tantervet vagy gyereket tanítsunk?!
A címben szereplő fordulat hagyományosan így hangzik: Ne tankönyvet, hanem gyerekeket tanítsunk! A korábban – főként alternatív pedagógus-továbbképzéseken – elhangzó mondat érvényessége az utóbbi években sem szűnt meg, de a tankönyvpiac ellehetetlenítésével, a szabad tankönyvválasztás lehetőségének felszámolásával egészen más lett az optikája. A ma kapható, „állami” tankönyveket már nem is nagyon akarják használni sem a pedagógusok, sem a gyerekek, sem a szülők. A korszerű – tehát a tanítást és tanulást egyaránt jól szolgáló – tankönyvek sokszorosan ellenőrzött, akkreditált, felhasználók által megrostált választéka az állami beavatkozás nyomán vészesen megcsappant, és (ha így maradnak a dolgok), a következő tanévre tökéletesen meg is szűnik. A Szent István intelmeiben szereplő „egynyelvű és egyszokású ország” mintájára elmondhatjuk: az „egytankönyvű” iskola még a korábbinál is gyengébb és esendőbb lesz.
Van azonban egy másik, inkább oktatáspolitikai jellegű mítosz is, amely leginkább kormányzati körökben tartja magát: a tantervek mítosza. A 90-es években készülő Nemzeti alaptantervre – nemcsak mint produktumra, hanem készítésének folyamatára is – úgy tekinthettünk, mint a demokrácia oktatásügyi vívmányára, amelyet valóságos konzultációs fórumokon, valóságos szakemberek, köztük pedagógusok széles tömegei vitathattak meg, illetve véleményezhettek. A tanterv, annak alap-, keret- és helyi tantervi változatai azonban a későbbiekben egyre inkább politikai tárggyá váltak az egymást követő kormányok kezében: olyan lehetetlen helyzetet előidézve, amelyben ugyanaz a tanár két-háromféle tanterv szerint kellett, hogy tanítson egyszerre.
A helyzet mára még ennél is abszurdabbá vált: az iskolák és pedagógusok terhelése – megtetézve a mindennapokat gyökeresen felforgató központosító intézkedésekkel, amelyekről oly sok szó esett már ezeken az oldalakon is – lényegében elviselhetetlenné vált. A Nemzeti alaptanterv ebben a helyzetben most valamiféle virtuális alibiként funkcionál: senki sem látja, hol, kik, milyen alapon készítik valójában, de jövőbeli elkészültére hivatkozva szemrebbenés nélkül hárítja el a minisztérium mind a kutatók érveit, mind pedig a tanárok, szülők és diákok követeléseit. A kirekesztő oktatáspolitikai tervezési folyamatban nincs helye sem a szakmát képviselő társadalmi szervezeteknek, sem az iskolahasználók érdekérvényesítő csoportjainak.
Milyen is lenne hát egy tulajdonképpeni gyermekközpontú iskola? Miben kellene gondolkodnia egy gyermekközpontú iskolát vizionáló oktatáspolitikának, oktatási kormányzatnak?
Vessünk egy-egy pillantást az általunk irigyelt finn vagy észt iskolarendszerre, látogassunk meg egy jó hírű hazai alternatív iskolát, amely mára a gyereküket kimenekítő szülők mentsvára, sőt újonnan alakuló (elit) kisiskolák mintapéldája lett. Ami a legtöbb esetben már egy kívülállónak is szembetűnő: az iskola mint fizikai objektum milyensége és minősége – az iskolaépület elhelyezkedése, mérete, a tanulási terek gyermekre, illetve korosztályra szabottsága. A gyermekközpontú iskola éppúgy biztosítja a gyermek mint egyén tanulási szükségleteinek kielégítésére alkalmas környezetet, mint ahogy az együttlétre, közös munkára vagy szabadidőre alkalmas közösségi tereket is.
A gyermekközpontú iskola ideája befolyásolja az iskola számára rendelkezésére álló időkereteket, az idő kötött vagy szabad felhasználását is: beleértve a tanítási és tanulási időt, a tanórák napi, heti, havi és éves mennyiségét, a ki- és becsengetés fogalmának újragondolását, a projektszerű tanítás – tanulás esélyét. A gyermekközpontúság gondolata jelentősen befolyásolja a szükséges taneszközök mennyiségét és minőségét is. Nem az a kérdés, hogy hol tart a tanár a tantervhez képest, hanem az, hogy hol tart a gyermek, a diák önmagához képest! Nem az a kérdés, hogy milyen társadalmat, milyen országot akar faragni magának valamely hatalmon lévő kormányzat, hanem hogy milyen életet, milyen életmódot kíván megteremteni magának, gyermekének, a jövő nemzedéknek maga a társadalom.
Ahol az iskola gyermekközpontú, ott természetesen az oktatásfinanszírozást is annak megfelelően kell átgondolni. Nem fordulhat elő, hogy az egyiket 3-szorosan dotálja az állam a másikhoz képest: minden iskolára annyi pénzt kell fordítani, amennyiből minden gyermek számára ugyanaz a tanulói életminőség megteremthető, bárhol is éljen az országban.
Ez a logika a világhírű finn – vagy újabban az észt – oktatásirányítás logikája. Vagy ahogyan a Kockás könyv bevezetőjében olvasható: Az oktatási rendszernek nemcsak tartalmi elemekben kell felkészítenie a jobb életre, a világban való okos eligazodásra, hanem erre rá is kell hangolnia a gyermekeket, a fiatalokat… Ahhoz pedig, hogy feladatát teljesíteni tudja: az iskolának és az óvodának szabad, autonóm intézménynek kell lennie. Tanszabadság és intézményi autonómia nélkül nincsen sem személyre szóló fejlesztés, sem egyéni tehetség-kibontakoztatás, sem gyermekjólét, sem gyermeki jól-lét.