Örülök, hogy itt állok a színpadon. Nem udvariaskodni szeretnék. Ez a diákok színpada. Megcsinálták.
Mi kicsit megbuktunk. Mi mind, a felnőtt társadalom; oldaliságtól, kortól, foglalkozástól függetlenül. A demonstrációt megelőző időszakban arról huzakodtunk egymással, a fiatalok feje felett, hogy ki használja fel őket, és mire. Mint valami marionett-bábokat.
Mintha nem lennének képesek észrevenni és megfogalmazni, hogy nem élnek jól. Megfogalmazni, hogy nem gondoskodunk róluk megfelelően. Megfogalmazni, hogy ők nem ezt akarják:
– nem ezt az iskolát, amelyben ők lassan csupán csak a háttérzaj, mely nem ad semmi használhatót, de szinte mindent elvesz,
– nem akarják ezt az Élet nélküli életet.
A helyzet az, hogy képesek. Képesek megfogalmazni, és BÁTRAK kimondani, bátrak tenni. Bátrak egymáshoz fordulni és változást akarni. Bátrabbak és felnőttebbek, mint a szüleik és a pedagógusaik, akik nem védik meg őket.
Nem védik meg őket, de utaznának a hátukon. „Majd a fiatalok!” „Ti vagytok a remény!” Ismerős? Ez nem így megy. Ez felelősség-levetkőzés. Gyávaság.
Hát gondoljunk egy nagyot. Higgyük el kezdetnek, hogy mindünknek van joga az elégedett, jó élethez. Hogy ezért szót emelhetünk.
Fogadjuk el, hogy csak együtt működik. A társadalom jóllétének kirakós darabkái vagyunk: egyenként sokat tudunk magunkról, az Egészről keveset. Hát tegyük össze, amink van.
Fiatalok és idősebbek – a felelősségünk kölcsönös. Tudunk, tévedünk, tanulunk és tanítunk. Egymást.
Annak van itt az ideje, és ez is közös érdek, hogy észre vegyük magunk körül a 21. századot, az adottságokat, az elvárásokat és a lehetőségeket, és együtt átértelmezzük, újragondoljuk mindazt, amit Iskolának nevezünk.
Lássunk neki mihamarabb!
FOTÓ forrása: Katona Csilla