Totyik Tamás cikke eredetileg a Le Monde Diplomatique magyar kiadásában jelent meg.
A járvány oktatást érintő hatásai a legsérülékenyebb társadalmi csoportokat sújtják a legjobban. A hátrányos helyzetűek előtt nemcsak az iskolakapu zárult be, de a kitörés lehetősége még távolabb kerül tőlük. Az elmúlt hetekben jól láthatóvá vált oktatási rendszerünk legfájóbb pontja, az esélyegyenlőtlenség. A „Máté-hatás” a mostani időszakban még jobban felerősödött, vagyis „Akinek van, annak adatik, kinek nincs, attól elvétetik.” Azok a gyerekek, akik most hozzá tudnak jutni a megfelelő információkhoz, akik ingergazdag családi környezetben élnek, és megfelelő fejlődési vággyal rendelkeznek, azok lépést tudnak tartani az online oktatásnak nevezett ismeretátadással, akik nem, azok végleg lemaradnak és alig lesz esélyük arra, hogy kortársaikhoz fel tudjanak zárkózni. A digitális egyenlőtlenséget Hermann Zoltán: Hány diákhoz jut el az online távoktatás[1] című tanulmánya mutatja be legjobban.
Helyzetkép
Az oktatáspolitikai döntéshozóknak újra kell gondolni a Digitális Oktatási Stratégiát a COVID-19 járvány után, mert a kritikus időszak alatt a társadalom közel 1/5-e digitális szakadékba esett, és választ kell adni arra, hogyan lehet legalább a szakadék szélére hozni az érintettek jelentős részét. A hátrányos helyzetű tanulók oktatási rendszerben való megmaradása nagyban függ attól, mennyire tudnak kapcsolatban maradni a tanáraikkal.
Álmodozhat a kormányzat az Ipar 4.0-ról a szakképzés átalakítása során, amikor az összes általános iskolás tanuló közel 20%-a, a szakközépiskolákban tanuló gyerekek 35%-a nem tud hozzáférni a digitális tartalmakhoz otthoni körülmények között. Funkcionális és digitális analfabétákkal nem lehet az ipari forradalom hátországát megteremteni. Lehet-e olyan oktatási rendszerrel ipari forradalmat segíteni, amelyik még XIX. századi módszereket alkalmaz, amely túlzott tananyag-szabályozással még a csökkentés után is annyi tananyagot követel, amely egy átlag képességű gyermeknek is gondot okoz? Hogyan akarjuk felzárkóztatni a leszakadókat, amikor ugyanazt a haladási sebességet várjuk el a Rózsadombon született elit gyerektől, mint a leghátrányosabb helyzetű gönci járás tanulójától? Az egyénre szabás lehetősége csak szavakban van jelen az új NAT-ban, a tartalomszabályozásban már nincs benne.
A legnehezebb feladat a területi egyenlőtlenségek leküzdése. A 6. osztályos tanulók körében az online oktatáshoz való korlátozott hozzáférés tíz megyében 20% felett van, közülük csak egy, Somogy megye helyezkedik el a Dunántúlon, a többi a Tiszántúlon vagy a Duna- Tisza között. Hat megyében 15% alatti a korlátozott hozzáférés a 6. osztályos tanulók körében, ebből három a központi régióban és három az ország legnyugatibb részén fekszik.
Ilyenkor mindenki azt kérdezi: mit kellene tenni.
A legfontosabb az elérhetőség feltételeinek megteremtése. Erre az észtek modellül szolgálhatnak számunkra, hiszen az európai forrásokból az ország minden településén biztosították mindenki számára az ingyenes WI-FI elérést megfelelő sávszélességgel. Kormányzati ígéret volt arra, hogy optikai kábellel minden települést bekötnek a világhálóba, de ehhez a legszegényebbek nem fognak hozzáférni. A Konvergencia Programban komoly erőforrást kellene biztosítani az ország ingyenes internet hozzáférésének megteremtéséhez.
A második lépés a digitális tananyag fejlesztése. Azt tudjuk, hogy az okostelefon már nem státuszszimbólum, hanem a legszegényebb családok számára is elérhető eszköz. Tudjuk azt, hogy a felső tagozatos tanulók közel 90%-a rendelkezik valamilyen okostelefonnal. Ebből egyenesen következik, hogy a digitális tananyagot olyan formában kell most már létrehozni, hogy azok az okostelefonokról is elérhetőek legyenek. A harmadik lépés a tanodai rendszer megerősítése a leghátrányosabb járásokban úgy, hogy ennek szerves része legyen a szülők „digitális analfabetizmusának” csökkentése. Van egy régi mondás: ha hálót adunk az embereknek azzal nem fognak jól lakni. Előbb meg kell tanítani őket halászni, és csak ezután szabad halót adni nekik.
A negyedik lépés már nemcsak a hátrányos helyzetű tanulókat érinti, hanem az egész oktatási rendszerünket is. Ahhoz, hogy a változásokat meg tudjuk érteni, először a digitális világ fejlődését kell megvizsgálnunk
Az internet elterjedésével a következő korszakhatárok állapíthatók meg:
- Web 1.0 – az információáramlás egyirányú, szöveg, kép és video csak megnézhető. A tudást már nem egy szűk kör privilégiuma lehet. (www.korszak).
- Web 2.0 – Wikipedia, Facebook, Instagram. Az információáramlás már kétirányú, nemcsak nézhető és olvasható, hanem feltölthető, megosztható.
- Web 3.0 – egyéni ismeretszerzési utakat, lehetőségeket ad a gép a felhasználási szokásaink alapján. A tartalom személyessé válik.
- Web 4.0 – a mesterséges intelligencia része a gépek és az emberek együttműködésének. Ez a forma jelenleg az iparban van jelen, a hétköznapi gyakorlatban még nem érzékeljük ennek hatását.
Az iskolapadban a Z és az Alfa generáció ül jelenleg, az oktatási rendszerünket hozzájuk kell igazítani. Számukra a formális oktatás keretei nem hatékonyak, és ismeretszerzésük jelentős része az informális tanulási térben (internet) zajlik.
Z generációs gyerekek:
- végtelen nagy a szabadságvágyuk, nehezen tűrik a korlátokat,
- nagyon rövid ideig képesek figyelmüket fenntartani,
- csak azt tanulják meg, ami felkelti az érdeklődésüket,
- nagyon erős képi világban élnek,
- ami öt perc alatt nem érthető meg, azzal nem foglalkoznak
Alfa generációs gyerekek:
- előbb tanulnak meg elektronikus eszközöket használni, mint ahogy az értelmes beszéd kialakulna náluk,
- nagyon keveset kommunikálnak offline állapotban, magányosak,
- egyéni utakat szeretnek bejárni, szeretnek kalandozni,
- könnyebben tanulnak videókból, képekből, mint adott szöveges leírásokból,
- nem érzik azt, hogy mi a játék és mi a tanulás
A fent leírt ismertető alapján kijelenthető, hogy a Z, valamint az Alfa nemzedék és a régi képzési rendszerben szocializálódott oktatói gárda között komoly ellentétek, kudarcok és feszültségek fognak keletkezni, vagy már keletkeztek is. Ha sikeres oktatást akarunk, akkor olyan rendszert kell kialakítani, amely képes választ adni a fenti kihívásokra. Ehhez tartalmi megújulásra, szemléletváltásra, rugalmasabb tartalmi szabályozásra, sokkal nagyobb tanári szabadságra van szükség.
Módszertani megújulás
A mostani járványhelyzetben ezzel szembesültek is a tanárok, de a merev szabályozások miatt még mindig a tantervi utasításoknak akartak megfelelni és nem a taníthatósági szempontoknak. Azt hitték: az, hogy áttérnek digitális távoktatásra már elég a megújuláshoz. Csakhogy a döntéshozók nem szembesítették a kollégákat azzal, hogy a most kialakult állapot se nem digitális, se nem távoktatás. Nem távoktatás, mert ahhoz olyan felületeket kellett volna kialakítani, amelyek erre alkalmasak (moodle). A Digitális Oktatási Startégibán szerepel, hogy egységes felületeket alakítanak ki 2018-ra, de ez az oktatási intézmények alig 1%-ában valósult meg. Azt hiszem elmondható, nem sok olyan pedagógus van, akinek az elmúlt két hónapban megtartott/kiküldött órái/tananyagai nemcsak az ismereteket tartalmazták, hanem a tanulási folyamatban alkalmazott módszereket is, amelyek biztosítják a gyakorlást, elősegítik a motiválást, megteremtik a diák egyéni tanulási útját. A távoktatás egy olyan módszer, ahol a tanuló áll a középpontban és a pedagógus csak segítő, támogató. Most kellett volna azon módszerek kipróbálást ösztönözni, amelyek a 6K[2] kihívásának megfelelnek:
- keretek, közösen kialakított szabályok;
- kezdeményezés, önállóság, a választás lehetősége, egyéni tanulási utak;
- kavalkád, sokféleség;
- kommunikáció, együttműködés, társas helyzetek;
- kreativitás, alkotó tevékenység;
- kritikai gondolkodás, értelmezés, saját tudás kialakítása.
Ugyanakkor nem várható el senkitől sem a módszertani megújulás, mert nem erre lettek „kiképezve” a pedagógusok és minimális volt az ilyen irányú átképzés. A távoktatás és digitális oktatás egy külön műfaj az oktatási módszerek területén. Attól, hogy digitális eszközön tartják egymással a kapcsolatot a tanítás- tanulás folyamatában a szereplők, attól még az nem tekinthető digitális oktatásnak. Az oktatási módszerek döntően a web 1.0 szinten mozognak a digitálisnak nevezett oktatás idején is, közben otthon a gép előtt már a web 3.0 mentalitást igénylő tanulók ülnek. Az elmúlt hónapok sokszor hallottuk a szülőktől azt, hogy a tanuló ül a képernyő előtt a pedagógus pedig mondja a tananyagot, mintha a katedra előtt állna. Mások e-mailban, classroom-ban, teamup-ban küldik a leckét és várják a válaszleveleket, lefotózott feladatlapokat, néha adnak egy-egy okosdobozos, tankockás feladatot vagy számonkérnek redmentával, kahoot-tal. Nem voltak felkészülve az oktatási rendszer szereplői ahhoz, hogy valódi távoktatást tudjanak folytatni. A digitális oktatásnak pedig a tartalmi része teljesen hiányzik a rendszerből. A Mozaik Kiadónak és a Református Tananyagtárnak vannak olyan tananyag feldolgozásaik, amelyek a digitális kor kihívásinak megfelelnek, de az csepp a tengerben. Nem véletlen, hogy a Mozaik Kiadónak távol-keleti országokban igen népszerű a természettudományos tananyag feldolgozása. Ugyanakkor más meglévő digitális tananyagok jelenleg alkalmatlanok a web 3.0 oktatásra, de még a web 2.0 szintet sem ütik meg sok esetben.
Még a boldog, vírusmentes, békeidőben készített az OECD egy felmérést a digitális oktatás helyzetéről. Nagyon jól szemlélteti lemaradásunkat a lenti ábra. [3]
Ezen problémákra nem ad választ a Nat 2020 sem, ezért nem szabad bevezetni. Újra kell „huzalozni” oktatási rendszerünket. Meg kell teremteni a feltételeket a web 3.0 elvein működő tanítási-tanulási folyamatoknak, az egyénre szabható és az Alfa generáció tanulási pszichológiájához igazodó tantervnek. Ne rőfökben mérjük a tanítandó tananyagmennyiséget, hanem azt nézzük, hogy az alapkészségek megszerzése után, hogyan lehet a XXI. századi készségeket fejleszteni vele. A NAT 2020-ban javasolt tevékenységek egészen modernnek tűnnek az egyes témakörökben, csak azok megvalósítását agyonnyomja az elvárt tananyagmennyiség. Ráadásul olyan szemléletet várnak el a tanároktól (projekt módszer, csoportos együttműködés, egyénre szabottság, digitális utak), amelyek még igen távol állnak attól a szellemtől, amelyben tevékenykedtek eddig, természetesen vannak üdítő kivételek is a magyar közoktatási rendszer szereplői között. Ebben a folyamatban a pedagógusoktól azt várják, hogy a mirelit készételeket melegítsék mindig újra, és közben mesterszakácsként viselkedjenek. A kultúraváltás szükségességét már sokan érzik, de az új szellem még nem annyira erős, hogy a web 1.0 oktatást ki tudja szorítani a web 3.0. A technikai fejlődés már elérte azt a töréspontot (szingularitást), amely forradalmi változást hozott, de a hazai közoktatási rendszer ezt nem tudja, nem akarja követni. Bill Gates klasszikusnak számító mondása: „Az eredménytelen működésre épülő automatizálás növelni fogja az eredménytelenséget. Még nagyobb szakadékba taszítja azokat, akik a fejlődéssel szemben látszat automatizálással megelégednek.”
Jövő
Hihetetlen erőfeszítésébe került a szülőknek és a pedagógusoknak, hogy működjön a digitális oktatás a járvány ideje alatt. Minden elismerést és megbecsülést megérdemelnek a szereplők ezért a munkáért. Nem a közoktatás irányításáért felelős személyeken múlt, hogy nem omlott össze a rendszer, hanem a végeken küzdő embereknek köszönhető a működőképesség fennmaradása. Azt viszont le kell szögezni, hogy közel sem fogja azt az eredményt hozni ez a felemás „digitális eszközökkel támogatott” oktatás, mint ami elvárható lenne ekkora munkabefektetés után. Az a félelmem, hogy ha a döntéshozók ezzel szembesülnek szemrebbenés nélkül visszaterelik az oktatást a XIX. századi módszertani kultúrába, a pedagógusok jelentős része csak titkon fognak ellenállni ennek a folyamatnak. Nem érzik, hogy a múltban ejtett sebek még jobban el fognak fertőződni. Most arra lenne szükség a tantervek újratervezésével párhuzamosan, hogy a pedagógusokat folyamatoson átképezzék az új módszerek alkalmazására, valamint alakítsák át gyökeresen a tanárképzést, hogy ne „termelje” újra a web 1.0 tanítókat, tanárokat. Az új alaptantervbe be kellene épülnie azoknak a szakmai tapasztalatoknak, a kudarcok révén szerzett ismereteknek, amelyek segíthetik egy valódi digitálisan támogatott oktatási rendszer létrejöttét, egy olyan tudásbázis alapjainak a megteremtését, amelyből az egyéni tanulási utakat segítő tartalmakat gond nélkül adaptálni tudja minden pedagógus. Kínában most hoztak létre egy 90 terabyte sávszélességen működő nemzeti felhőplatformot, amely 50 millió tanulót tud kiszolgálni az önálló tanulási utak megteremtéséhez. A tankönyveken messze túlmutató speciális ismeretekhez is hozzá tudnak férni erről a platformról a tanulók, és aktív résztvevőnek tekintik a diákokat.[4]
Talán el kellene gondolkodni azon is, hogy elengedjük az egységes nemzeti tudásminimum szellemét, mert a web 3.0 tanítási technika kudarcra lesz ítélve a minősítő, büntető oktatási rendszerben. Hosszú út áll előttünk és rengeteg járványt kell még túlélnünk Magyarországon, hogy olyan változás induljon be, amely a XXI. század kihívásaira választ tud adni a honi oktatás keretei között, hacsak…
Totyik Tamás
[1] https://www.mtakti.hu/koronavirus/hany-diakhoz-nem-jut-el-az-online-tavoktatas/12769/ letöltés időpontja 2020. május 6.
[2] https://osztalyfonok.hu/cikk.php?id=2173 Gyarmati Éva: Digitális kor tudása és az ehhez vezető út Letöltve: 2020. május 13
[3]https://ec.europa.eu/digital-single-market/en/news/2nd-survey-schools-ict-education?fbclid=IwAR1nxS2kdN2ov-eqkLkLniU8iDfA5KvexucUDI2Jc8LhYeV7sqg1lC9m8TA letöltés időpontja 2020. május 6
[4] https://oecdedutoday.com/how-teachers-school-systems-respond-coronavirus-talis/ letöltve 2020. május 13.
chool-systems-respond-coronavirus-talis/ letöltve 2020. május 13.