Az óvoda nem iskola

A kisgyermek, ha hagyják, minden pillanatban játszik. Akkor is, amikor nem is látjuk rajta. Többnyire persze látszik, hiszen előveszi az eszközöket, épít, rajzol, autózik, vagy éppen digitális eszközzel tevékenykedik. De unatkozni nem tudnak a kicsik, ezért akkor is játszanak, amikor elvileg nem kéne. Ez nem rosszalkodás, hanem életkori sajátosság. Mindezek miatt, mind a szülőknek, mind a pedagógusoknak, azt a célt kell kitűzni, hogy úgy szervezzék meg a gyerekek napjait, amely során állandóan csinálhatnak valamit. Az aktivitás, a cselekvés a játék fő alkotóeleme, ha a gyerek ebben kiélheti magát, akkor nem fog unatkozni, nem fog „rosszalkodni”.

Minden gyerek más, ezért ezeket a „tennivalókat”, a lehetőségeket nem lehet és nem is érdemes egyformára tervezni, szervezni. Együtt járnak óvodába tehetséges, SNI-s, HHH-s gyerekek, és az úgynevezett neurotipikus gyerekek. Ők sem egyformák, sőt, családjaik sem, így a különbség a gyerekek között ezáltal is nagy.

Mind a játék, mind a játékra épülő tanulásszervezés ebben az életkorban sajátos. A kisgyermekkori lehetőségek tárháza végtelen. Az összefüggéseket és a megoldásokat érdemes számba venni: elsősorban a játék és a tanulás hasonlóságait és eltéréseit, de a XXI. század kihívásait, valamint a művészetekkel történő kapcsolatait is. A digitalizáció áthatja a kisgyermekek környezetét is, ezért nem a teljes elkerülés, hanem a kora gyermekkori felhasználási mód megtanulása a cél. A művészetek hasonlítanak a játékra: szabadok, egyediek, ihletetettek. Ezért is alkalmas a játék és a tanulás közötti átmenet segítésére.