Miért nem megoldott ez a kérdés „ősidők” óta? Valamiért kettéválik az óvoda és az iskola, nem pusztán azóta, hogy nem azonos a fenntartó. Mások az elvárások, eltérőek a módszerek. Mintha – kis túlzással fogalmazva – az egyik esetben nem lenne igazán tét, legfeljebb az iskola előtti eredmények lennének fontosak, a másik esetben pedig, szinte már az első naptól kezdve akkora a nyomás, hogy óriási teherként nehezedik a gyerekekre a szülőkre és a pedagógusokra.
Az iskolalátogatás és a tanítók megismerése fontos az óvodás gyerekek számára, de nem ezen múlik az átmenet sikere. A következő tanévtől a nagyoknak kötelező napi 45 perc sem garancia (sőt), így, önmagában.
A közelítő gyermekképet, amely folyamatban és személyiségben látja a gyermeket, valamint az ahhoz kapcsolódó módszertani repertoárt látom megoldásnak.
Mit gondolunk a 3-8-10 éves gyerekről? Azt, hogy szeret, és jó esetben tud is, játszani, ez az a cselekvés, amiben személyisége megnyilvánul, és ami segíti a kapcsolódási formákat gyakorolni. Probléma-érzékeny, így szívesen tanul is, azzal együtt, hogy a tanulás kisgyermekkorra vonatkozó fogalma tisztázandó. Óvodáskorban, és még sokáig, a saját élményeire, tapasztalataira épített, az egyéni szükségleteknek megfelelően kialakított térben és időben tervezett, cselekvő tanulás a jellemző. A művészetek szerepéről, a rajzról, a meséről, a zenéről, a mozgásról sokan írtak már, ezek is alapvetően fontosak. A kisgyermek magától is fejlődik. Ebben az életkorban az a tanulási forma az adekvát és fejlesztő, amely a fejlődést segíti, a saját, meglévő képességeket és készségeket erősíti, mely által új szintre emelkednek azok, további lehetőségeket és szükségleteket teremtve. Mindezt csak differenciálva lehet megoldani. Egyéni és/vagy kiscsoportos tanulási formában, projektek, témák köré szervezve, eltérő időkeretben, (tehát adott esetben „szétszabdalva” a 45 percet), más-és más tartalommal, párhuzamosan szervezett napirend keretei között.
Ezek jelentős részét, ha kicsit másképp is, meg lehetne teremteni az iskolában is, persze törvények módosításával. (Pl. a már említett 45 perces órák felbontásával, és még sok minden mással.)
Számtalan „fogásmód” van, amelyeket számba kéne venni.
Minden gyerek más! Ez lehetne ellenérv is, hiszen nem lehet tervezni és szervezni 20-30 gyerekre. Valójában azonban épp ez az az érv, ami a többéves folyamatban-gondolkodás, a gyermeki aktivitás, és egyéni, illetve a kiscsoportos tervezés és szervezés mellett szól.
Feltételek nélkül azonban mindezt lehetetlen megvalósítani, sem az óvodában, sem az iskolában nem működik semmi azok nélkül. Képzett és autonóm pedagógusok, állandó segítők, kisebb létszámú óvodai és iskolai csoportok, és még sok minden kellenének.
Ebben a bejegyzésben semmi új nincs. E megoldásokról évek óta tudunk, olvasunk, hallunk, esetenként látunk is ilyet. Talán csak annyi az új, hogy az kap hangsúlyt, hogy nem a formális megoldások vezetnek eredményre, hanem a közelítő pedagógiai gyakorlat.
Dr. Bakonyi Anna pedagógiai szakértő, címzetes főiskolai docens