Ercse Kriszta G7-ben megjelent cikkének utánközlése.
Ha valaki nem foglalkozik különösebben oktatási kérdésekkel, valószínűleg most akkor is meglepődött: géppuskatűz-jelleggel érkeznek a hírek arról, hogy különböző felsőoktatási intézmények igyekeznek ellenállhatatlan ajánlatokat tenni általános és középfokú oktatási intézményeknek. Azaz nagyon szívesen átveszik az intézmény fenntartását.
Gyanús
Oktatásszakmai szereplőkként sokan pontosan ugyanígy reagáltunk, de a meglepetést szinte azonnal felváltotta a gyanakvás, és ha lehet a kollektív gyomorgörcs szóképpel élni, akkor az is. A Civil Közoktatási Platform oktatási ernyőszervezetként a terület számos szintjére rálát, nincs olyan érintett és érdekelti csoport, akikkel ne lenne kapcsolatban (így a hálózat hálózata is elérhető), még sincs senkinek fogalma sem arról, hogy mi történik.
Mert hogy valami történik, az biztos. Miért kell gyanakodni? A géppuskatűz-jelleg miatt. Sok évtizede létező opció, hogy felsőoktatási intézmény fenntartói viszonyban legyen általános és/vagy középiskolákkal, jellemzően eddig a pedagógusképző intézmények éltek ilyen lehetőséggel, mivel ezek az iskolák gyakorlóterepként is szolgáltak a pedagógushallgatók számára*.
A 2012/13-ban lezajlott nagy fenntartóváltási hullám (amely azóta csupán csillapult, el nem apadt) az önkormányzati iskolák egyházi fenntartásba kerüléséről szólt. A KDNP ezt lehetővé tévő törvénymódosítása az egyházakat akarta helyzetbe hozni, felsőoktatási intézmények tolongásáról nem tudunk.
Most mégis joggal lehet déja vu érzésünk: ilyen egész pályás letámadásról akkor hallottunk utoljára.
Véletlenek nincsenek, egészen kizárt, hogy a Gábor Dénes Egyetem, a Milton Friedman Egyetem, az Óbudai Egyetem ugyanakkor ihletődött volna meg, és mondjuk fejlesztéspolitikai stratégiájuk pontosan ugyanabba az irányba fordult. Ha mégis, annak oka kell, hogy legyen.
Ami a gyanakvást csak erősítheti, hogy az egyetemek vezetői tudnak erről az okról, az oktatásszakmai szereplők nem, és ami már-már a végső bizonyosságot jelentheti: a Belügyminisztérium szerint nincs semmi a háttérben. A működési mintázat a megszokott: ami a kormányzat szerint nem tartozik a nyilvánosságra – mert nagyon is konkrét forgatókönyvterveket kell megvalósítani -, az kommunikációsan nincs, bármire utaljanak is a nyilvánvaló jelek.
Mivel jelen pillanatban még nem rendelkezünk elegendő információval (ezek akkor szoktak megérkezni, amikor kormányzati remények szerint már nem nagyon lehet semmin változtatni), csak találgatni lehet.
Két lehetséges magyarázat
Ha nem csupán a fenntartó szerepvállalásra törekvő intézmények mozgását figyeli az ember, hanem a tágabb oktatási térben történteket, akkor utóbb is könnyen összerakhatja azt a képet, melyet Nahalka István már korábban kirakott. Az oktatáskutató figyelmét nem kerülte el Orbán Balázs (Orbán Viktor politikai igazgatójának) 2023-as cikke, Visszavezetni az oktatást a konzervatív gyökereihez címmel, illetve a Magyar Nemzet egy februári írása, melyben az oktatási rendszerben várható jelentős változásról ír.
Ha mindezekhez hozzáolvassuk (oktatási szakemberként, de érző emberként, szülőként is elborzadva) Setényi János (a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének igazgatója) előadásának mondatait a poroszos oktatás zsenialitásáról, máris nem tűnik őrült összeesküvés-elméletnek a konzervativizmus nevében létrehozandó elitista, legitim módon a szelektálásra berendezkedett oktatási rendszer kialakítása.
A másik lehetséges magyarázat, hogy mivel a magyar kormány büszkén vállalja, hogy az európai értékek (mint a demokrácia, jogállam, transzparencia, emberi jogok) nagy részét értelmezhetetlen szójátéknak tartja, így azok intézkedéseket orientáló szempontként nem is merülnek fel, hazánk és polgárai – és polgárainak gyermekei – egyre gyakrabban esnek el az Európai Unió által biztosított forrásoktól. Ha kilátásba kerül olyan forrásokhoz való hozzáférés, amelyeknek előfeltételei a (köz)oktatási rendszerben vállalt feladatellátás vagy a fenntartói funkció, akkor a forrásokra éhes intézmények gyorsan előállítják a kívánt feltételeket.
Hipotézisekből ennyi elég is – valószínűleg úgyis gyorsan többet tudunk majd. Fontosabb előre végiggondolni a fenntartói struktúrában várhatóan bekövetkező újabb változás alapvető következményeit.
Következmények
Az oktatási rendszer 2013-ban felszámolt önkormányzati fenntartása helyett beálló, domináns állami (központi) fenntartása szinte azonnal elkezdett olvadni. A 2012/13 óta kiépülő egyházi iskolarendszert erősítő fenntartóváltások folyamatosak. Napjainkra (2023/24) az egyházi fenntartók részesedése összességében valószínűleg meghaladja az intézmények szempontjából a 20 százalékot, akárcsak a tanulói arány.
Forrás: A közoktatás indikátorrendszere 2019 és 2021 alapján • *Az adatok 2020 helyett 2019-ből
Ez a tendencia fokozódni fog, amivel alapvetően két probléma van.
Az egyik, hogy a szülői iskolaválasztási döntéseket ma Magyarországon a „menekítés” gondolata határozza meg. Több vizsgálat (például itt és itt) is igazolta, hogy az egyházi iskolák tanulóiban nem szükségszerűen a világnézetük a közös, hanem a relatíve magas társadalmi státuszuk. Az egyházi iskolák „lehalásszák” a tehetősebb családok gyermekeit. A családi háttér alapján történő szelekcióra mindig is hajlamos magyar társadalom bizonyos tagjai számára a szeparáció ellenállhatatlan ajánlatát nyújtják.
A másik probléma, ami a fenti folyamatot katalizálja is, hogy a szabályozásban az állam olyan előnyöket biztosít az egyházi iskolák számára, amellyel az állami iskolák nem élhetnek, viszont erős hatással vannak a minőségre. A forrásokkal való ellátottság – amit az állam az egyházi iskoláknak biztosít, az állami rendszerből viszont elvon – ugyanide tartozik. Melyik szülő fog gondolkozni azon, hogy válasszon-e új fenntartót, ha a gyermekének eddig télen kabátban kellett ülnie az osztályban (például itt, itt és itt is), míg az új ajánlat nyelvi laborról, IT-fejlesztésről, tanuszodáról, színházról szól, vagyis mindarról, amit az egyházi iskolarendszer megengedhet magának, az állami pedig nem.
Ezek most a jelek szerint kiterjesztve igazak lehetnek a felsőoktatási intézmények fenntartói szerepére is. Nem ismerjük a pontos ajánlatokat, de annál, ami most az állami iskolákban van – vagyis nincs -, minden ajánlat jobb lehet. Képzeljük csak el, például megígérhetik, hogy lesznek szakos (például biológia, fizika, angol) tanárok.
Nagy kérdés az is mindezek után, hogy vajon mire volt jó szétverni az egyenlőtlenségekről való gondoskodás nevében az önkormányzati iskolafenntartást – ahelyett, hogy átalakították volna. Ma Magyarországon boldog-boldogtalan lehet iskolafenntartó – kivéve az önkormányzatokat.
A közoktatás rendszerének darabokra hullása azért tragédia, mert a kormányzat a lovak közé dobhatja a gyeplőt: bármelyik nem állami fenntartó nem tud nem jobbat ajánlani az állami iskolánál az oktatásirányítói rendszerabúzus miatt – viszont figyeljünk csak oda, milyen iskolák látszanak kapósnak ebben a folyamatban. Jellemzően a „jó teljesítményt nyújtó”, elit, válogatott tanulói körrel rendelkező iskolákról van szó (lásd például itt és itt). Azaz folytatódik az a folyamat, amit az egyházi fenntartók kezdtek el: az elitiskolák és -gimnáziumok kimentése.
Ha odatesszük emellé a kormányzat által megnyert oktatáskutató támogató véleményét az oktatásban alkalmazott szelekcióról, rég avíttas módszerekről, akkor láthatjuk, hogy amíg a magyar oktatási rendszer legsúlyosabb terhe és problémája, az esélyegyenlőtlenség és a szelekció eddig rejtve, a szürke zónában kellett, hogy maradjon, mostantól intézményesített kereteket kívánnak biztosítani a kulturelitista, imigyen kulturrasszista ideológia számára.
Bármilyen ok is áll most a felsőoktatási intézmények nekibuzdulása mögött, a tanulók számára fenntartónként eltérő keretek és lehetőségek (már a bekerüléssel kezdődően)
nyílegyenesen egy kasztrendszer kialakulásához vezetnek.
A jelenlegi helyzet is katasztrofális, de úgy tűnik, ezt fokozni kívánják. Az a kérdés, hogy a 21. században hogyan fordulhat elő, hogy egy nemzeti ellátórendszer már nem is tartja céljának a lehetőségekhez való egyenlő hozzáférés megteremtését a minőségi oktatástól kezdve az életben való boldogulásig.
Ideje lenne számot vetni azzal, mivel tartozunk a gyerekeinknek. Az összesnek. Meddig hagyjuk, hogy olyan emberek jelöljék ki az oktatás irányát, akiknek fogalmuk sincs arról, valójában hogyan működik az iskola, a pedagógia, mit jelent és hogyan szolgálható mindenki eredményes tanulása.
Ercse Kriszta