Rétvári Bence a Belügyminisztérium államtitkára Facebook oldalán a minap bejegyzést tett közzé, amelyben a baloldalt kritizálta az új pedagógus életpálya-törvénnyel kapcsolatban tanúsított magatartása okán. A bejegyzés elsősorban arról szól, hogy a még a 2022. évi parlamenti választások előtt napvilágot látott, az Ellenzéki Együttműködés (ELEGY) nevű kezdeményezés Oktatáspolitikai Munkabizottsága által készített, oktatáspolitikai körökben csak „száz pontnak” nevezett javaslat néhány tételét kritizálja. A bejegyzés annyira tisztán mutatja a jelenleg Magyarországon regnáló hatalom természetét, problémákhoz, problémamegoldáshoz, össztársadalmi együttműködéshez, a társadalmi egyeztetésekhez való viszonyát, hogy ezúttal érdemes a részleteket is tüzetesebben megvizsgálni.
Először is, Rétvári Bence nemes egyszerűséggel az ELEGY szerveződésben résztvevőket „a baloldalnak” nevezi. Az ellenzékben az egymással való együttműködés megfelelő kereteit kereső pártok már régen nem használják magukra a „baloldali” elnevezést, sokszor kifejtették már, hogy ezek a hagyományos kategóriák mára jórészt elvesztették jelentésüket. Ráadásul, ha a többi párt nem is feltétlenül, de a Jobbik és az LMP külön is tiltakozna, hiszen – ahogy ezt ők tartják – soha nem is voltak hírbe hozhatók semmilyen baloldallal. Rétvári Bence szóhasználata persze nem véletlen, a „baloldal” megnevezés hívószó már eleve az utálatra, sokan azonnal társítják vele a „kommunista” jelzőt is. Kell ennél jobb propaganda? Hogy ez szellemi igénytelenség és manipuláció? Ez aztán a legkevésbé sem szokta érdekelni a Fidesz-KDNP politikusait.
Egy fokkal fontosabb kérdés, hogy Rétvári Bence kiket ért baloldal alatt. Ugyanis ennél pontosabban nem definiálja azt a kört, amelyről szól. Gondolhatunk arra is, hogy a parlamenti – szerinte – megfelelő pártokról, sőt, még konkrétabban a frakciókról ír, de bárki értelmezheti úgy is a szavait, hogy itt a kormánypártokkal szemben állókról ír (talán a Mi Hazánkat kivéve, de még ez sem biztos), ám nem csak pártokról, hanem mozgalmakról, civil és szakmai szervezetekről is. A nem kormányoldalon az oktatáspolitikával összefüggő javaslatok egyébként is meglehetősen összetett kooperációkban születtek, maga a Rétvári által kritizált száz pont is civilek, szakértők, pártokat képviselő oktatáspolitikusok részvételével készült el annakidején. A pártok nagy része (a legtöbbször csak a Mi Hazánk a kivétel) azonosul a civil kezdeményezésekkel, javaslatokkal, azokat rendszeresen megjeleníti a politikai fórumokon, többek közt az Országgyűlésben is.
Rétvári Bence is előhozakodik azzal, hasonlóan miniszteréhez, ahhoz, ahogyan a tárcavezető megnyilvánult kevéssel utána, hogy megkapta az oktatási terület felügyeletét, hogy a baloldal semmilyen javaslattal nem áll elő a problémák megoldásával kapcsolatban. Az államtitkár önmagát cáfolja, amikor ezt követően a bejegyzésben szól a száz pontról, még a részleteit is citálja. Most akkor ez hogy van? A „baloldal” (értsd a nem kormányzati politikai tényezők köre) nem áll elő semmilyen javaslattal, de azért volt az a bizonyos száz pont? Én persze pontosan értem, hogy az ilyen logikai hibák minimum elkerülik a kormányerőkre voksolók figyelmét és Rétvári Bencének nem kell tartania attól, hogy politikai családja majd ettől szavazatokat veszít. Csak az elemi racionalitásra, annak igényére szeretnék hivatkozni, hátha ebből még maradt valamennyi (bár e téren is erősen fogyatkozik az optimizmusom).
Az, hogy a nem a kormányoldal oktatáspolitikáját támogatók semmilyen javaslattal nem szolgáltak az elmúlt időszakban, egyszerűen nem igaz, és nem csak a száz pontról van szó. Az elmúlt hónapokban lezajlott, a pedagógusok helyzetével összefüggő tiltakozásokon, megmozdulásokon, programokon fontos szerepet kapott a pártok által is képviselt 9 oktatáspolitikai javaslat (9 pont). Bár régebben (2016) készült de szinte minden mondata aktuális a „Kockás könyvnek”. A Civil Közoktatási Platformnak (CKP) volt, gyakorlatilag van is egy javaslata a tartalmi (tantervi) szabályozási rendszer megújítására „alteNATíva” címen. Ezen kívül még számos javaslat született az elmúlt években civil szervezetek, szakértők, oktatáspolitikusok részvételével, amelyekre a CKP fel is hívta Pintér Sándor közoktatásért felelős miniszter figyelmét, elküldve neki a dokumentumokat vagy azok elérhetőségét. A miniszter úr nem méltatta válaszra a gesztust (pedig illett volna), ahogyan a civil szervezetek meghívására sem reagált, ugyanis a szervezetek őszinte, alapos oktatáspolitikai egyeztető megbeszélésre hívták meg a belügyminisztert. Ennyit arról, hogy kinek mennyi és milyen javaslata van. Bárcsak a kormány részéről látnánk nagy számban a világ oktatási rendszerei fejlődésének irányába mutató javaslatokat, amelyeket, hasonlóan a mieinkhez alaposan, széles körben meg lehetne vitatni.
Rétvári Bence bejegyzésében vádként említi (számára ez vád), hogy a „baloldal” (értsd: a nem kormányoldal) ott folytatná, ahol 2010-ben abbahagyta. Jobban belegondolva, nem is lenne olyan rossz. Oly mértékben „sikerült” leépíteni, szétzülleszteni az oktatás rendszerét Magyarországon, hogy már az is óriási előrelépés lenne, ha ott lehetne folytatni, ahol 2010-ben abbahagyták az akkor hatalmon lévők. De persze az állítás hamis, a száz pont annál sokkal összetettebb, sokkal inkább a változó világ követelményeihez igazodó oktatás kialakítását célozza meg, semhogy vissza akarna térni a 2010 előtti világhoz. Rétvári nem nagyon érvel, de én ezt nem tehetem meg. A száz pont teljesen új koncepciókat tartalmaz számos alapvető jelentőségű oktatáspolitikai kérdésben. Ilyen az iskolafenntartás, amennyiben a helyi döntéseket ugyan jobban érvényesítő, de a 2013 előtt érvényes, nagyon szétszabdalt, minden önkormányzat számára iskolafenntartói jogot biztosító rendszer integráltabbá, átláthatóbbá és főleg professzionálisabban működővé tételének feladatát fogalmazza meg. A száz pontból több is a tartalmi szabályozás radikális átalakításával foglalkozik, e tekintetben a 2012-ig érvényesülő, a 2003-ban majd 2007-ben kialakított rendszer reformját is tartalmazza, amennyiben következetes annak az elvnek az érvényesítésében, hogy a központi tantervek ne tegyék lehetetlenné a személyre szóló, tananyagában és követelményeiben is differenciált oktatást. De említhetjük az esélyegyenlőtlenségekhez való viszony új koncepcióját, amely nem csak a Fidesz-KDNP oktatáspolitikáját, hanem a korábbiakat is jobbára jellemző deficit-szemlélettel szemben az iskolai esélyegyenlőtlenségek adaptív pedagógiai felfogását állítja középpontba. Számos, a száz pontot összeállítók véleménye szerint a szakképzésben vagy a felsőoktatásban 2010 előtt sem megfelelően „kezelt” kérdésben fogalmazott meg a javaslat új megoldásokat. Az oktatáspolitika alkotás kérdésében a száz pontban képviselt álláspont lényeges mértékben tovább lép a 2010-et megelőző állapotokhoz képest is (attól pedig, amit a jelenlegi hivatalos oktatáspolitika képvisel, fényévnyi távolságra van). Nem sorolom tovább. Ha túlzás lenne is azt állítani, hogy a száz pont minden téren túllép a 2010 év elején jellemző állapotokon, azt mondhatjuk, hogy számos továbbra is helyes alapelvet érvényesít az akkori időkből, szintén számosat viszont opponál, és a konkrét megoldások terén is inkább a változtatások a jellemzők még a 2010 előtti rendszerhez képest is.
Ezután nézzük a konkrét pontokra hivatkozó kritikai megállapításokat! Rétvári Bence a 49. pont kapcsán ír kritikát, hogy tudniillik a javaslat összeállítói újból piacosítanák a tankönyvellátást. Valójában a 49. pontban nem egészen ez van, fontos szóként szerepel benne a „célorientáltság”. Vitakérdés lehet, hogy a tankönyvfejlesztést, kiadást és tankönyvellátást milyen értelemben szükséges piacosítani. Vannak, akik szerint teljes mértékben a piacra kell bízni ezeket a feladatokat, és vannak, akik óvatosságra intenek és egy jóval szabályozottabb piac kialakítását szorgalmazzák. Mi le merjük írni, hogy nem minden kérdésben vallunk csak egyféle felfogást. Természetes, hogy egy ilyen kérdésben vita van. A pontban igyekeztünk kiegyensúlyozottan fogalmazni. Azt azonban a száz ponttal foglalkozók egyöntetűen világosan látták, hogy a kormány által létrehozott központosított állami szisztéma káros, veszélyes, és ennek szörnyű jelei a feltűnően sok hibás, színvonaltalan tankönyv képében már láthatók is. Ki lehet küszöbölni a versenyt, de akkor számolni kell azzal, hogy a kiadót (gyakorlatilag csak egy van) semmi nem ösztönzi (parancsokon kívül) jó tankönyvek és más taneszközök előállítására. Ennek eredményét látjuk most. A kormánypolitikát egyébként is jellemző morbid támogatási rendszer itt is működik: mindenki kap támogatást (ingyentankönyv), ahelyett, hogy a piac működne, és az állam a szociális támogatások rendszerében igyekezne megoldani a családokban ezzel kapcsolatban felmerülő problémákat. Nem fogunk szégyenkezni amiatt, hogy a piacosítást vagy egy valamilyen mértékig moderált piac létrejöttét) szorgalmazzuk. Ez az, ami sokkal inkább megfelel az oktatásban felmerülő igényeknek, szemben a szocialisztikus, minőségromboló egyenlősdivel.
Rétvári Bence csak úgy odaveti minden magyarázat nélkül, hogy „LMBT érzékenyítő programok bevezetése az iskolákban (54. pont)”. Sikerült már annyira megdolgozni sok-sok választópolgár agyát, hogy elég ennyit írni, a fejekben kattannak a kapcsolók, minden világossá lesz, máris lehet tudni, kit, kiket kell gyűlölni. Könyörgöm! Legalább egy kicsi árva érvecske nem akadt volna? Vagy még mindig ott tartunk, hogy azt gondolják, az ilyen érzékenyítő programok hatására lesznek majd homoszexuális felnőttek a gyerekek? Vagy más sajátos szexuális kisebbségek tagjai? Ismét nem kell, hogy magyarázkodjunk, nem is szabad. Igen, a gyerekeknek is meg kell ismerniük a legkülönbözőbb, kisebbségben élő, diszkriminációnak kitett csoportok helyzetét, át kell látniuk a társadalom, a különböző társadalmi csoportok és egyének felelősségét. Itt alapvető emberi jogokról van szó és nem valamifajta „szexuális propagandáról”. A Fidesz-KDNP a választási harcokban persze jól tudta használni a különböző kisebbségekkel szembeni előítéleteket, de itt mi nem politikáról, nem választásokról, hanem szakmáról, szocializációról, tanulási-tanítási folyamatokról beszélünk. Bármit is produkálnak politikai erők e kérdésekben aktuális érdekeiknek megfelelően, mi nem mondhatunk le alapvető szakmai tartalmak képviseletéről. Legalábbis amíg tehetjük.
Rétvári az 55. pont tartalmára azt írja (helyesen: az 56. pontról van szó), hogy itt „genderszemléletű kötelező etikai kódex bevezetése” szerepel. A „gender” szó a társadalmi nemet jelenti a szakmailag korrekt szövegekben, Rétvári itt egészen más értelemben használja. Funkcionálisan úgy, mint az „anyagyilkos”, a „terrorista” szavakat, és ez a szóhasználat is a gyűlölet mechanizmusainak beindítását szolgálja. Olvasói nagy részének valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mit jelent a gender fogalma, csak kiválóan megfelel annak a célnak, hogy aki a hívek közül hallja, lehetőleg elpusztítandó ellenségre, óvodásokat átoperáltatni szándékozó gonoszokra gondoljon. Ráadásul „genderszemlélet”! Az meg mi a jó ég? Nincs ilyen szakmai, tudományos kifejezés, hétköznapi szóként pedig a Fidesz-KDNP „névadása” előtt teljességgel érthetetlen lett volna. Most persze értik. Egy szó jelöl egy fogalmat, s annak a fogalomnak az adja meg az értelmét, hogy milyen gondolati keretben, ha tetszik, milyen elméletben foglal helyet. Itt egy sajátosan, pusztán hatalomtechnológiai célok szerint megkonstruált világról, annak fogalmairól és az azokat jelölő szavakról van szó. Nem jó úgy élni, hogy ebbe a konstruált világba engem és még sokakat bele akarnak kényszeríteni.
E pont kapcsán Rétvári a „baloldal” szemére veti azt is, hogy kormányzásuk idején az óvodai nevelés programjukba már beleírták a genderideológiát, megpróbálták kivezetni, hogy a kisfiúk fiús, a kislányok lányos játékkal játsszanak. Nincs persze semmilyen genderideológia, ez a Fidesz-KDNP konstrukciója pusztán. A kritika kissé zavaros. Azzal írták be a programba a genderideológiát, hogy megpróbáltak valamit kivezetni onnan? Kivezetéssel hogyan lehet valamit valahova beírni? És mit akartak kivezetni? Az óvodai nevelés programjában 1971 óta egyáltalán nem szerepelt olyan kitétel, hogy a fiúknak fiús, a lányoknak lányos játékokkal kell játszaniuk. Volt e kérdésben vita, létezett 2005 és 2010 között egy javaslat, hogy valamilyen módon ez legyen része a programnak, de végül is e tekintetben a program nem változott, továbbra sem volt benne erről szó, mindenekelőtt azért, mert az óvodapedagógusok között alig voltak olyanok, akik a gondolattal azonosultak volna.
Maga a kérdés szakmailag úgy áll, hogy semmi értelme nincs annak, hogy az intézményes nevelés keretei között megszabjuk, hogy bizonyos gyermekcsoportoknak milyen játékokkal kell játszaniuk. A felnőtti női és férfi szerepek abszolút anakronisztikus felfogásáról van szó akkor, ha valaki úgy gondolja, a teljesen hagyományos, mondjuk már majdnem száz évvel ezelőtt is inadekvát női és férfi szerepekre kell felkészíteni a lányokat és a fiúkat. A szerepek alapvetően átalakultak, sokkal kisebb ma már a távolság közöttük, mint volt. Vannak természetesen biológiai okokkal magyarázható különbségek továbbra is, de ugye senki nem gondolt arra, hogy az óvodások a szülést, a szoptatást fogják majd játszani (és persze nehezen tudnánk hasonló férfi funkciókat említeni). A gyerekekkel való foglalkozás, a házimunka, a főzés és sok hasonló, hagyományosan nőinek tartott tevékenység tekintetében pedig fokozatosan eltűnnek a nemek közötti különbségek, legalábbis úgy tűnik, ez egy masszívan létező és kívánatos irány. Ugyanígy a nők a munkavállalás során egyre több területen ugyanolyan szerepeket töltenek be mint a férfiak. Szóval, miben kellene, hogy a lányos és a fiús játékok különbözzenek egymástól? A fiúk ne játszanak főzős játékot? Miért? Van ennek épeszű oka? Ne babusgassanak babát? De hát az lenne jó, ha felnőttként is tennék! A lányok ne játszanak játékautókkal, mozdonyokkal, építési eszközök modelljeivel? De hát nagy többségük felnőttkorban autót fog vezetni, sokan helyezkedhetnek el olyan munkahelyeken, ahol bizony ilyen eszközökkel fognak dolgozni.
Rétvári Bence azt állítja, hogy a száz pont közül a hetedik arról szól, hogy a kisiskolákat be akarjuk zárni, az ottani tanárokat szélnek akarjuk ereszteni. Ezt vajon honnan veszi? A pontban egyáltalán nincs szó iskolabezárásról és nincs szó pedagógusok szélnek eresztéséről. Az államtitkár úr nyilván a „kapacitások erőforrásokhoz való igazítása”, az „erőforrásokkal való hatékony gazdálkodás” kifejezéseket fordíthatta le magának úgy, hogy itt intézmények bezárásáról és pedagógusok elküldéséről van szó. A fordítás rossz, és legföljebb csak kis számú esetben lehet érvényes, ha egyáltalán előfordulna ezen 7. pont szerinti koncepció részletes kialakítása és a neki megfelelő cselekvés. Már bocsánat a kifejezésért, de ki az a hülye, aki a súlyos pedagógushiány körülményei között szélnek akarna ereszteni pedagógusokat (egyébként most a nyáron a számos pályaelhagyó egy része azért kerül ki az oktatásból, mert olyan tantárgyakat – amúgy fontosakat – tanít, amelyek nem kaptak helyet ebben a „csodás” mai tantervi rendszerben, ilyen például a filozófia). A pontban ez a fogalmazás szerepel: „Az intézményhálózat fenntartásának és irányításának átalakítását, ezen belül a kapacitások tanulólétszámhoz igazítását egységes szempontrendszer alapján, helyi sajátosságok figyelembe vételével, helyben megalkotott kistérségi, városi, nagyobb térségi szintű, nyilvános intézményhálózati tervek alapján kell lebonyolítani”. Vagyis nem a fűnyíróelv érvényesüléséről van szó. Racionális döntésekről, amelyeket helyben kell meghozni. Amennyiben a helyben lakók érdekei sérülnek, a nem a távoli központban meghozott döntés ezt maximálisan figyelembe veheti. Jó, én azt értem, hogy ez idegen, szinte felfoghatatlan egy KDNP-s politikus számára, hiszen az ő politikai krédójukban csak a központi döntések lehetnek jók, de jó lenne, ha néha legalább egy pillanatra el tudnák képzelni, hogy ez demokratikusan is működhet.
Azt is megtudjuk itt Rétvári Bencétől, hogy az úgymond „baloldal” uralma alatt 381 helyen zártak be iskolákat (akkor ez ugye legalább 381 iskolát jelent), illetve 15 000 tanárt bocsájtottak el. A 2001/2002-es tanévben a KSH adatai szerint, kerekítve 180 ezer pedagógus dolgozott a közoktatásban és a szakképzésben (de ebben minden pedagógusi feladat benne van), a 2009/2010-es tanévben 170 ezer. Vagyis valóban volt 10 ezer fős csökkenés, ám nem 15 ezer, ahogy azt Rétvári állítja. Tudni kell, hogy ez egy 5,6%-os csökkenés volt, miközben az óvodában nevelt és az iskolákban tanított gyerekek száma 7,8%-kal csökkent, vagyis nagyobb mértékben, mint a pedagógusoké.
Az iskolák, pontosabban a feladatellátási helyek számának kérdésében Rétvári Bencét valószínűleg félretájékoztatták. A2001/2002-es valamint a 2010/2011-es tanévek között – a KSH adatai alapján számolva – az iskolai feladatellátási helyek száma nem 385-tel, hanem csak 63-mal csökkent. Figyelembe kell venni azonban, hogy a tanulók létszáma ebben az időszakban kétszer nagyobb arányban csökkent, mint a feladatellátási helyek száma. A tévedést okozhatta az is (sőt nagyon valószínű, hogy az okozta), hogy az iskolák száma nagyobb arányban csökkent, mint a feladatellátási helyeké, ugyanis a vizsgált időszakban is számos iskola került közös irányítás alá, több iskolából alakult ki egy új intézmény. A feladatellátási helyek száma a legtöbb esetben ezzel nem csökkent, az intézményeké igen, néha jelentős mértékben is. Az intézmények, a feladatellátási helyek, a tanulók, a pedagógusok, a csoportok számának alakulása ennél sokkal alaposabb vizsgálatot igényelne, amit az oktatásirányításnak a megfelelő háttérszervezettel el kellene végeztetni. Ehhez azonban kellene elszánás, na meg persze háttérszervezet is.
Rétvári Bence szintén felrója a száz pont szerzőinek, hogy el akarják törölni a három éves kortól kötelező óvodáztatást. Érdemes idézni, mi szerepel az eredeti ötös pontban: „A kötelező óvodáztatás alapelvének megőrzése mellett a be- és kilépés szabályainak, valamint az óvodába járás rugalmas kezelésének biztosítása”. Ugye érthető? A javaslat összeállítói egyetértenek azzal, hogy a gyerekek, hacsak nincsenek más megfontolások, hároméves koruktól járjanak óvodába. A részletes szabályokat ki lehet alakítani, a kivételeket taxatíve fel lehet sorolni. A száz pont szerzői azt kifogásolták, hogy ismét a fűnyíróelv működött, a jogszabály megalkotója nem gondolt kulturális sajátosságokra, különleges egyéni élethelyzetekre és így generális szabályt alkotott. Egy rugalmasabb szabály, ami azonban érvényesíti azt az elvet, hogy lehetőleg mindenki három éven keresztül járjon óvodába, sokkal konfliktusmentesebben, a családok igényeit jobban kielégítő módon tudna hatni, nem kényszerülnének szülők és államigazgatásban dolgozók jogszabályok megsértésére, mert ma nem elhanyagolható számban ez a helyzet.
Rétvári Bence nehezményezi, hogy a 8. pont előre vetíti, hogy a „baloldal” – ha majd erre lehetősége lesz – belenyúl az egyházi iskolák felvételi rendszerének működésébe. Így van kedves Rétvári úr. A közoktatás magas színvonalon és méltányos módon való megszervezése, működtetése az állam feladata (lásd: Alaptörvénynek nevezett alkotmány). Az állam megállapodások keretében rajta kívül álló szervezeteknek az intézményfenntartás tekintetében feladatokat ad át. De van egy megállapodás, amelyben az állam a társadalom általános érdekeit érvényesíti. A társadalomnak nem érdeke az erős társadalmi szelekció sem és a normativitás érvényesítése sem a tanulás-tanítás folyamataiban. Márpedig az egyházak közül a nagyobbak, a történelmiek ezt teszik, tették, erről kutatások eredményei tanúskodnak. Más, erős karitatív feladatvállalással jellemezhető egyházak vagy egyházként működő szervezetek (ez is a hatalom furcsa találmánya, hogy a Magyarországi Evangélimi Testvérközösséget ne kelljen egyháznak tekintenie), miközben egy-egy térségben abszolút hiánypótló szerepet töltenek be hátrányos helyzetű gyerekek iskoláztatásával, valójában – paradox módon – szintén növelik a szelekciót. Magyarországé a világ egyik leginkább szelektív iskolarendszere, a helyzet 2010 óta csak romlott. Az egyházak – elsősorban a 2013-ban történt átalakítást kihasználva jelentős mértékben növelték részarányukat az intézményfenntartásban. Ez együtt járt kutatások által kimutatottan a szelekció növekedésével. Hát néhány más dolog mellett elsősorban ezért kellene megállapodásra jutni az egyházi fenntartókkal arról, hogy miképpen tudnak szerepet vállalni egy alapvető fontosságú feladatban, a szelekció csökkentésében.
A „gender” egy „soklövető fegyver”. A normativitással szemben a nyitott szellemiségű oktatást támogató 12. pontot úgy kritizálja Rétvári Bence, hogy a hazafias nevelés helyett a gendernek adnánk elsőbbséget. Mi van? A normativitás megszüntetése vagy jelentős visszaszorítása nem azt jelenti, hogy valamilyen eddigi preferencia helyébe egy másikat akar állítani valaki. De kezdem nagyon kényelmetlenül érezni magam, mert elemi, triviális jellegű logikai összefüggéseket magyarázok. A pontban egyáltalán nincs szó genderről, de a hazafias nevelésről sincs szó. A normativitás az oktatásban azt jelenti, hogy a tanulás-tanítás tervei és gyakorlata, elsősorban a tantervek egyfajta tudományos nézetrendszer, ideológia, világnézet, erkölcsiség, értékrend, valamilyen preferáltként megjelölt művészeti irányzat, történelmi folyamatok abszolútként tételezett értelmezése, a történelem, a tudomány, a művészetek előre kiválasztott, feltétel nélkül tisztelt alakjai köré szerveződik. A tanulás-tanítás folyamata nem ismer alternatívákat, eltérő megközelítéseket, és azt deklarálja, hogy a célokban lefektetett tartalmakat és értékeket kell a tanulóknak elsajátítaniuk. Ez az, amit a száz pont szerzői alapvetően átalakítandónak tartanak. Hiába próbálja bárki a hasunkba beszélni, hogy akkor mi nem akarunk hazafiságra nevelni. De, a hazafiság lehet a tanterveknek fontos tartalma, érdemes körüljárni, megnézni a történetét, vitatkozni a jelentőségéről, arról végezni kutatást, hogy az emberek ma hogyan viszonyulnak hozzá. Mindennek az a célja, hogy a tanuló fokozatosan eldönthesse, hogyan viszonyul a hazájához, hazafi lesz-e belőle. Az a nagy paradoxon, hogy ez a sokakból szélsőséges reakciókat kiváltó, ultraliberálisnak tartott pedagógiai elv sokkal hatékonyabb tud lenni a hazafivá nevelésben. Ugyanis a gyerekek nem érzik az erőszakot, látják, hogy tudatosan, a saját döntésük alapján alakíthatják ki viszonyulásaikat. A 2020. évi NAT alapján erőszakosan hazafivá nevelni akart gyerekekből, fiatalokból sokkal kisebb valószínűséggel lesznek valódi hazafiak.
Az, hogy valaki elfogadja-e, hogy a gender, mint szociológiai fogalom, hátterében az emberek közötti egyenlőtlenségek elméleteivel végül is a felnövekvő fiatal szótárának ebben a tudományos értelemben a része lesz-e, az teljesen a hazafivá váláshoz hasonló módon dől el. Az iskola felkínálja a megfelelő fogalmakat, tudományos értelmezéseiket, sőt, talán még odáig is elmehet, hogy a Fidesz-KDNP által kifacsart, mélységesen átpolitizált értelmezést is megismerteti (tanulságos lesz, én a hatalom helyében ettől kissé félnék). Rétvári Úr! Önök ha akarnak, hadakozzanak csak azokkal, akik az önök egyoldalú, átpolitizált tartalmaik helyett más egyoldalú, átpolitizált tartalmakat látnának szívesebben a tantermekben. Mi majd félrevonulunk, leülünk a karosszékeinkbe, és kaján vigyorral megszemléljük ezt a csatát.
Az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaságnak valóban volt szerepe a 2003. évi Nemzeti Alaptanterv munkálatainak előkészítésében. Rétvári Bence ezt is kritikaként említi, azt mondja, hogy a hatalom kiszervezte a NAT elkészítését. Nem így volt. A Társaság végzett szakmai tevékenységet, amelyet aztán a NAT összeállítását végzők felhasználtak. Mondjuk ki egyértelműen: A 2003. évi NAT-ot az oktatásért felelős miniszter által felkért öttagú NAT-Bizottság állította össze, úgy, hogy az Eötvos Társaságtól függetlenül működő műveltségterületi munkacsoportok végezték a konkrét szövegalkotó tevékenységet. Horányi Gáborral együtt irányítottuk ezt a tevékenységet az Ember a Természetben nevű műveltségi területen, egyikünk sem volt tagja a Társaságnak. Ezek köztudott, akkor teljesen nyilvános tények voltak (nem úgy, mint az, hogy a 2020. évi NAT-on kik dolgoztak, máig nem ismerjük a munkacsoportok tagjainak nevét).
Azt állítja Rétvári Bence, hogy a 17. pontban azt fogalmaztuk meg, hogy átmenetileg a tartalmi szabályozókat felfüggesztenénk. A pontban nem ez szerepel, hanem a kerettantervek kötelező voltának megszüntetése. A NAT érvényessége nem szűnne meg, kivéve az egészen konkrét és fölösleges előírásokat benne. A fejlesztési feladatok egy ilyen átmeneti időszakban is kötelezők maradnának. Azt is írja az államtitkár úr, hogy e változtatások után mindenki azt tanít, amit akar, és azt nem tanít, amit nem akar. Ez sem igaz, hiszen ahogy írtam, a NAT fejlesztési feladatai és más átfogó előírásai (kivéve a részletező, fölösleges szabályozásokat) továbbra is érvényesülnének. Félti Rétvári Bence az iskolarendszert attól, hogy tantárgyak eltűnhetnek. Hát, bizony. A világ igazán fejlett oktatási rendszerrel rendelkező országaiban előrehaladott kísérletek zajlanak egy tantárgyaktól teljesen megfosztott, vagyis a tanulási-tanítási folyamatokat egészen más alapokra helyező oktatás kialakításával kapcsolatban. Felrója az államtitkár, hogy a korábbi kormányzás alatt a „baloldal” az osztályzást is el akarta törölni. Pontosítani szeretnék, el is törölte, ezért kellett Hoffmann Rózsának még 2010-ben olyan törvénymódosítást beadni, amely újra lehetővé tette az osztályzást. És csak az alsó tagozatról volt szó egyébként. De szívesen részt vennék egy olyan vitán, ahol Rétvári Bence érvelne az osztályzás megtartása mellett, én pedig előadhatnám az ellenérveimet, azt a véleményemet – alátámasztva bőven kutatási eredményekkel –, hogy az osztályzás mellett ma már nem lehet elfogadható érvet mondani.
Kritikaként szerepel az államtitkár úr bejegyzésében, hogy a 19. pontban megfogalmaztuk, coachok segíthetnék az iskolai szervezetek fejlesztését. Hát ezzel meg mi a baj? Én tanítok egy felsőoktatási intézményben egy coaching tematikájú szakirányú továbbképzésben. A hallgatók között egyre több a pedagógus, akik nagyszerű szakdolgozatokat írnak arról, hogy a coachok tevékenysége miképpen lenne kamatoztatható az iskolákban. Tényleg nem értem, ezzel mi a baj.
A végére már kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat. Rétvári Bence kifogásolja a 88. pont tartalmát is, amelyben egy állami külső minőségértékelés létrehozása szerepel. Tényleg nem értem. A jelenlegi hatalom is egy ilyet hozott létre, sőt, az új rendszernek is lesz ilyen eleme. A világ számos országában működnek ilyen rendszerek. Államtitkár úr nem arra figyelt a pontot tekintve, ami igazán fontos belőle, hogy tudniillik ez a tanfelügyeleti rendszer szakmailag önálló lenne, kockázati alapon szerveződnének az értékelések, független szakértők (és nem éppen gyakorló pedagógusok) dolgoznának benne. Micsoda különbség!
Végül Rétvári Bence általában is felveti, persze kritikaként az oktatás újbóli piacosítását. Ez a 89. pontot érinti. Először is, az oktatás Magyarországon soha nem volt piacosított, és mi sem vetettük fel, hogy majd valamikor azzá váljon. Amit felvetettünk az az, hogy van több olyan tevékenység elsősorban az oktatási rendszert kiszolgáló szférában, amelyek a mi véleményünk szerint optimálisan piaci módon tudnak a leginkább jól működni. Itt persze ismét fontos lehet a piaci működés szabályozottsága, annak foka. A 89. pontban a szakmai szolgáltató rendszer piaci viszonyok között való működése fogalmazódik meg, és ha én jól emlékszem, akkor ide tartozik a taneszközökkel kapcsolatos tevékenységek köre, a továbbképzési rendszer, és még számos szolgáltatás jellegű tevékenység, amelyek megvásárlásához, az iskolák a költségvetésükben rendelkeznének normatív alapon meghatározott forrásokkal. Esküszöm megrökönyödöm, és elveszettnek érzem magam, amikor azt tapasztalom, hogy a kommunisztikus, szocialisztikus elosztási rendszereket szívből, mélyen gyűlölő, magukat konzervatívnak mondó politikusok a legócskább sztálini, legföljebb kádári megoldásokkal jönnek elő a mai viszonyok között.
Befejezésül még egy hallatlanul fontos dolgot szeretnék leírni. Rétvári Bence természetesen azt kritizál a száz pontból, amit akar. Ha születik egy javaslat, akkor majdnem a lehetetlen eseménnyel azonos az a kimenet, hogy minden érintett egyetért mindennel ebből a javaslatból. Normális helyzetben ilyenkor az emberek megvitatják a javaslat nem azonos módon megítélt pontjait. Ezt én is nagyon szívesen megtenném Rétvári Bencével. Azt terveztem, hogy ide azt írom: ez úgysem lehetséges, mert ez a hatalom nem vállalja még a diskurzust sem, nemhogy a vitát, és jól kiöntöttem volna a szívemet, hogy én ezt mennyire fájlalom és mennyire el vagyok keseredve. De mégsem ezt írom le. Hanem teszek még egy kísérletet:
Kedves Rétvári Bence! Vitassuk meg! Tegyünk félre minden előítéletet, ígérem, én ezt mindenképpen megteszem. Valamilyen fórumon állítsuk szembe egymással az érveinket.
Nahalka István
Csömör, 2023. 06. 28.
nahalkai@gmail.com