Ercse Kriszta G7-en megjelent cikkének másodközlése.
Ez az írás azért készült, hogy segítsen világosan látni a Madách gimnázium és igazgatója ügyében. Ami – ha a kezdeti kommunikációs zajt ellegyezzük – elég egyszerű és világos: a mobileszköz-használat korlátozására vonatkozó rendelet helyi alkalmazásának módjáról tájékoztatott az iskola nyilvánosan, melyre a Belügyminisztérium (BM) azonnali és heves reakciót adott: felmentette a 24 éve regnáló igazgatót.
Mi történt és miért?
Augusztus 8-án jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányrendelet, amely rögzíti az iskolákból kitiltott, illetve korlátozottan használható telekommunikációs eszközök listáját, a korlátozás konkrét körülményeinek kialakítását – felhasználás, megőrzés, bevétel és kiadás – az iskolák illetőségébe utalja, melyet a házirendben kell rögzíteni. A rendelet alapelképzelése ugyanis az, hogy a nap elején a diákoktól el kell venni a telefonjaikat (telekommunikációs eszközeiket), ezeket a távozáskor kapják vissza. Az igazgató vagy a pedagógus engedélyezheti az eszközhasználatot, amennyiben azt a tanítás-tanulás folyamataiban használni tervezik. Ezt a Kréta rendszerében rögzíteni kell. A rendelet szeptember 1-jén lépett hatályba.
A rendelet tervezete már korábban nyilvánosságra került, a kötelező társadalmi egyeztetés alkalmával számos civil és szakmai szervezet nyilvánította ki aggályait számos pontjával kapcsolatban. Ezekre a minisztérium semmiféle reakciót nem adott. A „balhépotenciálokat” tehát jelezték még a megjelenés előtt, mind szakmai, mind jogi szempontokból. A BM, ha odafigyel, kevésbé lepődik talán meg, álmodjunk nagyot: esetleg még korrigál is.
Mivel a NER-ben született szabályozási szövegek (és valójában az elképzelések is) közismerten pongyolák, érthetetlenek és ellentmondásosak, minden bizonnyal a Madách gimnázium egy valós szülői igényre reagálva adott ki egy nyilvános tájékoztatást arról, hogy mit is jelent majd ez a rendelet az iskola mindennapjaira nézve, mik a lehetséges keretek, és ezt a tantestület milyen módon fogja alkalmazni. Ebben leszögezik, hogy nem áll szándékukban elvenni a digitális eszközöket, hiszen bármelyik órán sor kerülhet a használatukra – mert pedagógiai feladatként tekintenek a helyes digitális kultúra kialakítására, a digitális eszközök értő és felelős használatára való nevelésben hisznek, nem pedig a tiltásban. A közlemény hivatkozza is a rendelet megfelelő paragrafusát.
Ezen a ponton jelenik meg a magyar valóság. Abban a politikai pszichózis által toxikussá tett közegben, amiben élünk, nem kormányzati sajtóorgánumok augusztus 26-án rávetették magukat a történetre, és a nyilvánosság számára egy, az oktatásirányítás újabb balfogásával dacoló ellenálló szereplőként tűnt fel a Madách tantestülete (például itt és itt). A rendőrminiszter vezette hivatal azonnal lépett, eltávolította pozíciójából az igazgatót az alábbi indoklással:
„Egy jogszabályt be nem tartó, azzal nyíltan szembehelyezkedő vezető nem irányíthat állami intézményt. A Belügyminisztérium 2024. augusztus 28-án azonnali hatállyal felmentette a Madách Imre Gimnázium igazgatóját.”
Az intézkedéssel kapcsolatos problémák a következők:
- egy még nem hatályos jogszabályt hogyan lehet nem betartani, és azt szankcionálni?
- A Madách gimnázium tantestülete nem helyezkedett szembe nyíltan a jogszabállyal, hiszen annak 5. paragrafusa lehetőséget ad az igazgató és a pedagógus számára, hogy a helyi szükségleteknek, pedagógiai eljárásoknak megfelelően szabályozza a korlátozás mértékét.
Ez utóbbi tény figyelmen kívül hagyása további kérdéseket vet fel. A Belügyminisztérium megtorlás-osztálya a sajtóhírek alapján tájékozódik? Mert minden normális, szakmai szempontokat érvényesítő helyen az eljárás legelső pontja a kapcsolatfelvétel lett volna az iskolával – amikor az igazgató tájékoztathatta volna a minisztériumot, hogy a saját rendeletükben mi szerepel, és azt hogyan kell értelmezni. Időközben kiderült, Maruzsa államtitkár informálisan tudott a dologról, de a NER politikai kultúrájában kézenfekvő az ilyesmit inkább letagadni, mint emelt fővel, nyilvánosan elnézést kérni az érintettektől: tévedtünk.
Ami egyébként valószínűleg nem is igaz: tényleg jobb az igazgatói széken kívül látni egy olyan (szak)embert, aki nyilvánosan kritikával illeti a jogalkotói szándékot: a mobiltelefonnak, mint gyanús, kontrollálhatatlan izének ne legyen helye az iskolában. Aki (néhány tanár) akar, bohóckodjon vele, de szigorúan ellenőrzött körülmények között.
Íme az eset egyszerűsége: egy átgondolatlan, összefércelt rendelet szövegét helyesen értelmezve a Madách gimnázium a pedagógiailag egyedül vállalható megoldást választotta.
Nem veszi el, tiltja le (erőből, hatalomból) a mobilhasználatot, hanem foglalkozik, dolgozik vele; közösen nevel, beszélget. A nem kormánypárti sajtó a történteket tévesen – szövegértési bakik? wishful thinking? – narrálva tulajdonképpen célponttá tette az iskolát, a rendőrminiszter pedig tette, ami a dolga: leverte a vélt lázadást. A Madách elveszítette a vezetőjét, egy jól működő szakmai közösséget lefejeztek. Happy end? Nem lesz.
Egyes orgánumok vonakodva, de elismerik hibáikat, azt azonban állítják: ettől még nem normális a következmény. Ami tökéletesen igaz. De azért ez mégsem csupán egy betűtévesztés, és nincsen rendben. Két okból sem. Az egyik, hogy mind ugyanebben a világban élünk, ismerjük a hatalom természetét. Tudjuk a rendőrminiszter küldetését és bátorságát, két éven át számláltuk a tiltakozó kirúgott tanárokat. Mások sorsa miatt kell ennél felelősebbnek lenni. A másik ok a szakmai igényesség és alaposság. Többször, kevésbé téthelyzetben is kértük, ajánlottuk (a Civil Közoktatási Platform mindenképpen), hogy oktatási ügyekben kérdezzenek, használjanak minket, forduljanak hozzánk. Fontos az értelmezés, és számos félreértést, félretájékoztatást előzhetne meg egy-egy gyors telefon vagy email. A kormányzati gazemberség nem oltja ki az újságírói felelősséget.
Egyéb problémák
A rendelet több sebből is vérzik, ami eddig kevés figyelmet kapott. Az egyik, hogy éppen a betartása kényszeríti jogszerűtlen viselkedésre az iskolákat: a házirend módosításának kötelezettsége előírja a szülőkkel és a diákokkal való egyeztetést. Vagyis a szeptember 1-jén hatályba lépő rendelet végrehajtásához szükséges részletszabályozás kidolgozásának szereplői legelőször szeptember 2-án találkoznak. Ha a minisztérium véletlenül belenézett volna a társadalmi egyeztetés során beérkezett javaslatokba, egy egy héttel későbbi dátum esetleg nem teremt ilyen kínos helyzetet.
Vagy helyzeteket: mert a rendelet kidolgozatlansága miatt az sem tisztázott, mi lesz a digitalizáció címén időnként osztogatott tabletek és laptopok sorsa. A kormányzati ajándék eszközök használhatók tanulási céllal? És akinek nem jutott? Az használhatja a sajátját?
Szintén rendezetlen kérdés a komoly értéket jelentő telefonok biztonságos begyűjtése, őrzése és visszaadása, illetve az eszközökön tárolt adatok védelmének megfelelő garantálása. Ha telefononként átlagosan 100-120 ezer forinttal számolunk, az egy 400 fős iskola esetén 48 millió forint, egy 650 fős iskola esetében 78 millió forint. Kinek kell vállalnia a felelősséget, anyagilag is? Kinek a felelőssége és költsége a biztonságos feltételek kialakítása? Az iskola melyik dolgozójának a munkakörébe kerül bele ez a feladat? Milyen juttatást kap érte? Számos kérdés van, válasz egy sincs. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete kezdeményezte a rendelet visszavonását és széleskörű egyeztetését. Addig is tanácsokkal látja el az iskolákat, mit tudnak tenni ebben a kiszolgáltatott helyzetben.
Oktatás és nevelés a 21. században
Muszáj röviden az alapproblémát is érinteni: a mobiltelefonok használatát az iskolákban. Ezzel kapcsolatos a legtöbb széttartó vélemény.
A 21. század, napjaink megkerülhetetlen tartozéka a mobiltelefon. Mindenkinek van. Beépült az életünkbe, része lett; mivel okos, számos más funkciója is van a telefonálás mellett. A szülők és szakemberek egyik leggyakrabban kifejezett problémája a gyermekek telefonfüggősége, többen emiatt nem utasították el teljes mértékben a rendelet szellemiségét. Legalább addig sincs náluk, és majd egymással beszélgetnek megint.
Nem vagyok egyedül azzal az állításommal, hogy a tiltás nem tud megoldani semmit. Tudom, hogy a 20. századból sokan még azt a családi mintát hurcolták át, hogy a „mer’aztmondtam”, a parancs, a hatalom a legegyszerűbb és legazonnalibb módszer – de hosszútávon kérem higgyük el: nem működik. Már nálunk sem működött. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekek bizonyos módon gondolkozzanak, viselkedjenek, akkor az csak úgy működik, ha velük együtt, közösen állunk neki kitárgyalni, megvitatni – mindent, ami azzal kapcsolatban eszükbe jut. Hagyni, hogy kialakuljon bennük meggyőződés, elköteleződés egy irányba, és elfogadni azt, hogy nem faraghatók, hanem ugyanúgy változnak, mint mi magunk. Folyamatosan. Ha mi adott helyzetekben önállóan, meggyőződéseink alapján döntünk, fogadjuk el, hogy ők is így tesznek. De ehhez meg kell győződniük. Kérdezni kell, kipróbálni, tévedni, abból tanulni. És ezt nekünk nemcsak engedni, de támogatni is kell. A „mert én azt mondtam” nem győzi meg őket, életkori sajátosságból adódóan, sőt…
Ebből az következik, hogy bár persze, hogy nem jó és nem egészséges az állandó mobilon lógás, de ezen a tiltás nem fog változtatni. Velük együtt, az iskolában az osztállyal, csoportokkal kell megbeszélnünk, megértenünk a miérteket, és törekedni arra, hogy ők is értsék a problémákat. Beszélni arról, hogy szerintük hogyan működne ez jól, számukra elfogadható módon, és közös szabályokat, kereteket kialakítani. Hosszútávra csak így tervezhetünk, hogy ha értőn a magukévá teszik és elfogadják a célokat, indokokat, az egészséges működéseket. És igen, ez melós. Viták, könny és veríték. Pedagógiai munka. De pedagógusként ez a dolgunk. Koragyermekkorban is megértetnünk kell az éppen, hogy totyogóval, hogy a forró víz veszélyes. Nem lakatolhatjuk le a csapot egy életre.
Még egy gondolat hozzánk, aggódó szülőkhöz és tanárokhoz. A mobileszközök helyes használatáról szólván, a telefon- és gépfüggőségről: nézzünk mélyen magunkba. A helyzet az, hogy riasztóan sokan alkalmatlanok kontrollálni az eszközhasználatot a saját életükben. Idősek és középkorúak, húszasok és harmincasok: közösségi média, online és offline játékok, pornó. Családként anyától és apától mit lát a gyerek először? Hányan nyomják pár hónapos gyerek kezébe a telefont, csak hogy csendben legyen, csak hagyja a szülőket – telefonozni. Társasjáték? Könyvolvasás? Kirándulás? Érdemi idő, együtt, egymásra figyelve? Ezt az összképet kell látnunk és végiggondolnunk ahhoz, hogy a gyerekeken segítsünk. Hagyjuk abba az ő hibáztatásukat. Kezdjük magunkkal a változást.
Kormányzati képtelenségek
Az iskolának tehát felkészítenie kell – okosan. Értőn. A boldogulásra a jelenben és a lehetséges jövőben. Az iskoláknak is alkalmazkodniuk kell a gyorsan változó jelenhez, és alkalmazkodniuk a nagyon sokféle (tudású, szükségletű) tanulóhoz. Az első, ami egy kormányzat dolga, hogy az oktatási rendszerét minderre képessé kell, hogy tegye. Elsősorban azzal, hogy függetlenséget, mozgásteret, erőforrásokat biztosít számára: pénzt és paripát, autonómiát és támogatást. Erről hazánkban szó sincs.
A jelen példa csak a sokadik a sorban, igazolva azt, hogy az Orbán-kormányok képtelenek az oktatás közérdeket szolgáló fejlesztésére. Az oktatás intelligens kormányzásáról Radó Pétertől olvashatunk – sci-finek fog tűnni. A NER választotta botegyszerű megoldóképlet ikonikus színre lépése 2013 decemberében történt. A 2012-es PISA mérések eredményét áttekintve Hoffmann Rózsa akkori köznevelési államtitkár – egy átfogó helyzetelemzés és komplex stratégiai fejlesztési koncepció kidolgozása helyett – egy körlevélben* kereste meg a fenntartókat, és kérte, hogy az iskolák készítsenek egy célzott, kétéves fejlesztési tervet, amely a kormányzati célokkal összhangban a tanulói teljesítmények javulását szolgálja (2014. február 15-re kérte a kész anyagot). Mintha kiadnánk a megyei jogú városok vezetőinek, hogy két hónap alatt állítsanak össze egy cselekvési tervet a világbéke megvalósítására.
Ismerős képlet: iskolák, oldjátok meg! Legyenek jobbak a következő PISA mérés adatai. Ehhez semmiféle rendszerszintű koncepciót, támogatást és forrásokat nem kaptok, a felelősség a tiétek. És Hoffmann Rózsának még volt köze az oktatáshoz – reméljük, az oktatáshoz jobban értett, mint az irányításhoz. Azóta a helyzet csak rosszabb lett: volt már pap az oktatási miniszter, ő szeretetteljesen szegregált; egy idős orvos, akinek figyelmét leginkább a magyar mondák és ősi csontok kötötték le. Ma a rendőrminiszter botoz, ahol és akit tud; az oktatási állapotokon az sem segít, ha néha szóba áll saját oktatási államtitkárával – ő is csak egy politikai komisszár.
2016 óta egy kiváló Digitális Oktatási Stratégia nem valósul meg, mert az Orbán-kormányzat múltban ragadt, már a jelent sem értő, a jövőt végképp rettegő digitális analfabéták csoportja. A világról, az oktatásról fogalmatlan emberek fújják a kormányzati oldal passzátszelét – gondoljuk jól át Bencsik András és Orbán Balázs mondatait. Az a kérdés, hány hasonló dráma zajlik még le a szemünk előtt, mire azt mondjuk végre: ebből elég.