Orbán Balázs a Kommentár folyóirat 2023/4. számában megjelent Visszavezetni az oktatást konzervatív gyökereihez című tanulmányára Nahalka István reagált, ennek a részletes kritikának az összefoglalója alább olvasható. Nahalka István teljes írása itt elérhető.
Összefoglalás
Orbán Balázs a konzervatív alapokhoz való visszatérés koncepcióját hirdette meg tanulmányában. Állításai, gondolatmenetei, megközelítései lényegében megfelelnek annak az eszmeáramlatnak, amelyet ma a világban konzervatív pedagógiai gondolkodásnak neveznek. Két kérdés van. Ezek közül az első, hogy maga ez a konzervatív pedagógia, annak leginkább kiérlelt rendszere koherens-e?
- Vannak-e jól érthető, sokak számára szinte evidenciának tekinthető, az oktatási rendszer észlelt jelenségvilágából vett elemekkel jól illusztrált, kiinduló állításai, „axiómái”?
- Vannak-e jól érthető, gyakorlati ismeretek segítségével jól körülírt, de nem definiált fogalmai?
- Nem axiómaként funkcionáló kijelentései kellően alátámaszthatók-e a rendszeren belüli levezetésekkel vagy empirikus tényekkel, adatokkal?
- Nem alapfogalmai kellő szakszerűséggel lettek-e definiálva?
Az Orbán Balázs által felvázolt konzervatív pedagógiai rendszer fogalmainak nagy többsége nem rendelkezik sem gyakorlati ismereteket felhasználó körülírással, sem logikailag zárt, szabályos definícióval. Tételei egyikére sem mondja ki, hogy azokat nyilvánvalóknak, alapozó jellegűeknek tartja, írásában nincs egyetlen tétel sem, amely deduktív levezetéssel rendelkezne. Egy-két tételhez periférikus jellegű tényeket, adatokat használt a szerző alátámasztásként, de azok mindegyike hibásnak bizonyult, illetve számtalan kijelentéséhez sem levezetést, sem empirikus alátámasztó érvelést nem közöl. Orbán kijelentéseinek nagy többsége hajánál előrángatott, valójában – jól kitapinthatóan – politikai célokat szolgál.
A belső koherencia (amely ezek szerint nincs) mellett, ugyanilyen súllyal merül fel a másik kérdés, hogy vajon a Föld országai és köztük Magyarország számára adaptív-e a tanulmány vagy tágabban a konzervatív pedagógia mondanivalója. A cím oktatásfejlődési irányt meghatározó tartalma – visszatérés a konzervatív alapokhoz – mindenesetre Magyarország számára irreleváns. Magyarországon a legtöbb jellemzőjét tekintve, a tanulási-tanítási folyamatok nagy többsége esetében a konzervatív pedagógia elvei érvényesülnek. Szó sincs a posztmodern kultúra térnyeréséről (erre talán példát sem tudna mondani senki), a radikális konstruktivista pedagógia nálunk nem terjedt el, az egész oktatásunkra nagyon nehezen lenne állítható, hogy gyermekközpontú a szélsőséges tanulási esélyegyenlőtlenséggel, a manifeszt és látens diszkriminációval, a pedagógus-diák kapcsolat sokszáz éves mintáknak megfelelő alakulásával, a pedagógiai értékelés mérhetetlenül gyermekellenes alapelveivel és működésével stb.
Bár a szerző a progresszív pedagógiai törekvések közé sorolja, s ezért a konzervatív pedagógia „ellenlábasának” tekinti a kompetencialapú oktatást, azonban
- az visszaszorulóban van az érettségit érintő átalakítások következtében;
- ugyancsak szűkíti érvényesülésének lehetőségeit a Nemzeti alaptanterv és a kerettantervek extrém módon részletes és tananyagmennyiségét tekintve extrém módon túltervezett jellege, ami éppen a kompetenciafejlesztést gátolja a leginkább;
- a kompetenciaalapú oktatás a modernitás szülötte, és semmi köze a poszmodernizmus, posztstrukturalizmus eszméihez;
- a kompetenciaalapú oktatás sokkal inkább az objektivista megismerés- és tanulásfelfogásokkal fér össze és nem a radikális konstruktivista, szociálkonstruktivista elvekkel;
vagyis a kompetenciaalapú oktatást lehet ugyan kritizálni, de ezzel Orbán Balázs eltéveszti az eredeti célt, nem a leginkább progresszív, és nem a konzervatív pedagógia által leginkább kárhoztatott törekvéseket kritizálja.
Akkor vajon Orbán Balázs miért írta meg ezt a tanulmányt? Az euroatlanti térség legfejlettebb országai számára szeretett volna megfogalmazni egy figyelmeztetést? Nem hiszem, hogy ez akár egy kicsit is fontos cél lehetett volna számára. Netán újabb ellenségkép formálásáról van szó? De kik képviselnek posztmodern, konstruktivista, gyermekközpontú pedagógiai elveket a magyar oktatásban és környékén? Maréknyi pedagógus, neveléstudományi kutatók, szakértők, egyetemi és főiskolai pedagógusképzéssel foglalkozó oktatók. Egy „megtalálós játékban” lehet, hogy a tárgy elrejtője itt már meleget, esetleg forrót mondana a tárgy keresőjének.
Az oktatáspolitika körül feladatokat vállaló szakemberek, politikusok az elmúlt időszakban komoly, nagy oktatási változások eljövetelét harangozták be. A „köznép” persze most sem tudhat semmit, de a „köznép” kritikusabb része már képes (13 év után) igencsak reálisnak tűnő alternatívákat is elképzelni. Az egyik ilyen, hogy a kormány a pedagógusképzés „átszerkesztésére” készül. Igyekszem a lehető legkevesebb konkrétumot leírni, hiszen amiről szó van az színtiszta spekuláció. De ez maradt nekünk már csak. Hát spekulálunk.
S a spekuláció az, hogy a hatalom számára kell egy új pedagógusképzési rendszer, amely nagyon határozottan konzervatív pedagógiának megfelelően készít fel a pedagógus munkára. Az új pedagógusképzést részben (vagy egészben, ki tudja?) az állam által pénzelt, teljes mértékben átláthatatlanul működő felsőoktatási intézményfenntartó alapítványok irányíthatják majd. Nem tudja magától elhessegetni a gondolatot az ember, hogy az ilyen alapítványok iskolák iránti érdeklődése elsősorban ennek az „akciónak” köszönhető. Akkor lesz éppen sok új gyakorlóiskola, amikor éppen csökken a gyakorlaton részt vevő hallgatók száma. A gyakorlóiskolai kapacitás megfelelő nagyságban eddig is megvolt. Miért kell most hirtelen ezt jelentősen növelni?
Mik annak a pedagógiának a legfontosabb összetevői, amelyekhez Orbán Balázs vissza akar térni? Legelőször is az, hogy a lejtmenetbe került nyugati oktatási rendszereket azzal kell megjavítani, hogy újra tanítják a feltétel nélkül érvényes értékválasztásokat. A tanulmány – ha nyögvenyelősen is – azt is világossá teszi, hogy ez a hétköznapi pedagógia nyelvén bizonyos jól kijelölt, értsd: a konzervatív szellemiségnek megfelelő értékek átadását, erények kifejlesztését jelenti, a tanulmány számos példát is sorol. Még egyszerűbben: Orbán a normatív szellemű, indoktrinációval operáló pedagógiát tartja legfőbb eszköznek a posztmodern, gyermekközpontú, szociálkonstruktivista „zsákutcába” bejutott nyugati oktatási rendszerek átalakítása szempontjából. A magunk számára – gondolom – nem, hiszen Magyarországon ma is döntően normatív, indoktrinációt megvalósító pedagógia uralkodik az iskolákban. A szakmai diskurzusban természetesen megjelenik a normativitás alternatívája, a pedagógusképzésben is, de ez így volt még a Kádár-korszakban is.
Az Orbán Balázs által elképzelt, konzervatív elveket valló iskolákban a tanulás-tanítás az emberi megismerés objektiviosta látásmódján alapul. Orbán a tanulmányban sokszor kifejezi, hogy az általa képviselt pedagógia vallja, hogy van abszolút, van feltétlen, van objektív igazság. Az adott feltételek között érvényesülő igazságokat a tudományok tárják fel. Az abszolút, feltétlen igazságok forrását nem ismerjük meg a tanulmányból, de a leírás azt sugallja, hogy ezek esetében bizonyos megkérdőjelezhetetlen, vagyis normatív alapon tételezett értékekről és ezen értékek mentén (bár ezt sem tudjuk meg, hogy mit jelent) létező tudáselemekről van szó. A lényeg azonban elég egyszerű: ha explicit módon nem is szerepel itt, de úgy tűnik, a lényeg egy az értékeknek, az emberi erényeknek egy listája, amelynek elemeit mint feltétlenül követendőket, átadandókat a pedagógia számára a konzervativizmus előír.
Orbán tanulmánya is leírja a konzervatív pedagógia valószínűleg minden művében szereplő tételt: a tanulás-tanítás alapvető célja a nagy mennyiségű, tényszerű, akadémikus tudás átadása. A konzervatív pedagógia ismeretközpontú gondolkodásmód, és ezzel párhuzamosan nem a tanulót, hanem a pedagógust állítja a tanulás-tanítás folyamatának középpontjába. (Utóbbit Orbán explicit módon nem jeleníti meg, de az általam olvasott, a konzervatív pedagógiát leíró művek egyik leglényegesebb mondandója.)
Szorosan összefügg az ismeret- és pedagógusközpontúsággal a konzervatív pedagógia azon jellegzetessége, amelyet Orbán tanulmányából szó szerint nem, de a sorok közül ki lehet olvasni: részletesen előíró, nagy mennyiségű tananyag elsajátítását kell előírni a mindenki számára kötelező központi tantervekben.
Ide tartozik továbbá a konzervatív pedagógia Orbán által leírt azon sajátossága is, hogy magas szintű követelményeket kell támasztani, a kötelezettségek következetes előírása és teljeítésük ellenőrzése kiemelt feladat és a diákokat kifejezetten nehézségek elé kell állítani a tanulás-tanítás folyamataiban. Orbán az általa kritizált pedagógiák egyik jellegzetességének véli, hogy nem késztetik erőfeszítésre a tanulókat, és ezzel is hozzájárulnak a színvonal csökkenéséhez.
Mindezek a kritikák és feladatkijelölések éles ellentétben állnak más pedagógiai gondolkodási rendszerek tételeivel. Ha ezt az egyelőre látens vitát elképzeljük, akkor csak arra érdemes gondolni, hogy a konzervatív és az Orbán Balázs által progresszív pedagógiának nevezeett gondolkodási rendszerek belső koherenciáját, valamint az oktatási rendszer formálásában játszott vagy játszható szerepük adaptivitását vitassuk meg. A Melyik igaz? kérdése megfogalmazásának nincs semmi értelme.
És ez a második alapvető kérdés Orbán Balázs tanulmányával kapcsolatban. Az általa leírt konzervatív pedagógia, vagy a konzervatív művekben egyértelműen posztmodern, gyermekközpontú, szociálkonstruktivista (radikális konstruktivista) pedagógiai paradigmák szerint felépülő és működő oktatási rendszerek megfelelőbbek a 21. század fejlett társadalmaiban? A kérdésre adható válaszok valódi vitát igényelnek. Mindkét gondolkodási rendszer számos műben lett már kifejtve, vannak képviselőik, tartalmi jellegű akadálya nincs a vitának.
Ugyanakkor ezt a vitát nem szabad egyedül csak Orbán Balázs tanulmányára alapozni, mint ahogy a másik oldal nézeteinek leírásával kapcsolatban is egy széles szakirodalmi bázisra és nem valamelyik jeles képviselő egyetlen munkájára kellene hivatkozni.