Gyerekek tömege küzd ma tanulási nehézségekkel. Jelenleg a legjobb, ami történhet egy tanulási zavarokkal küzdő gyermekkel, ha megfelelő fejlesztést kap, és ha ez nem megoldható, akkor felmentést. Így a sajátos idegrendszeri fejlődés akár a kreatív tehetség felé is fordulhat.
A cikk a HVG-ben megjelent írás másodközlése.
A kormány újabb ad hoc kavarásba kezd az oktatás terén. Ezt jelzi, hogy Setényi János oktatáskutató, aki nagy pálfordulással a kormány oktatási megmondóemberévé avanzsált, síkra szállt a konzervatív, sőt poroszos oktatási szellemért. Az már régen kiderült, hogy Magyarországon sokan, így a kormány és maga Setényi sem veszi észre, hogy hol él, hogy mit jelent az információs társadalom, és a 21. századi környezet.
Setényi, legutóbbi előadásában kifejtett kijelentései alapján bizton állítható, hogy nem ért a tanulási zavarokhoz sem, miután úgy gondolja, hogy a tanulási zavar csupán gyakorlással megoldható. Sajnos nincsen egyedül, mert az oktatásirányítás nagy része is kompetenciahiányt mutat e téren (is). Pedig egy 21. századi oktatásirányítónak / -kutatónak fel kell készülnie a neuroatipikus fejlődés témában, mert ennek a problémának a tanulás tekintetében nagy jelentősége van.
A sajátos nevelési igény (SNI) kóddal jelölt gyerekek aránya növekszik, és a növekedés a neuroatipikus fejlődés terén jelentkezik erősen. A KSH adataiból képzett ábrán ez világosan látszik.
Az úgynevezett SNI azonban csak a jéghegy csúcsa. Ott vannak még a kiüresedett beilleszkedési, tanulási és magatartási zavarok (BTMN) kategóriába sorolt gyerekek, és persze sokan minden kód nélkül szenvednek az oktatási intézményekben. Ha a jéghegy csúcsa növekszik, akkor a víz felszíne alatt hatalmasra duzzadt a jég. Így van ez a tanulás nehézségekkel / zavarokkal is.
A mai gyerekeket fejcsóválva ócsároló predigitális kövületek nem merik észrevenni, hogy megváltozott körülöttük a világ, és visszasírják az időt, amikor még körmössel és „ötvenszer leírod”-dal büntethették a gyerekeket.
Igen, a büntetéssel nevelt gyerekek is felnőttek. Hogy mivé váltak, az egy másik kérdés.
Kutatási adatok sora jelzi, hogy a 21. században olyan sok környezeti ártalom éri a fejlődő idegrendszert, hogy ez a kitettség enyhe agyi traumát okozva, lassan szinte minden gyermek esetében valamilyen mértékű szokásostól eltérő fejlődéshez vezet. Az egyéni hajlamosító tényezők függvénye, valamint a családi, oktatási, társadalmi és kulturális hatások által befolyásolt, hogy milyen mértékű és milyen súlyosságú lesz a kimenet.
Nézzünk egy példát az olvasás terén a többfaktoros hatásra: A beszéd- és nyelvfejlődés zavar gyakori előjele a diszlexiának. A magyar gyerekek 20%-a mutat még hatévesen is valamilyen hiányt a beszédhangok kialakulásában. Ez nem véletlen, hiszen a várandós anyák vérében kimutatható méreganyagok mennyisége egyenes arányban van a gyermek nyelvi fejlődésének elmaradásával (referencia például itt és itt).
Méreganyag pedig van bőven. A megkésett beszédfejlődés miatt a gyermekek ötöde még a beszédhangok megkülönböztetésére sem képes tökéletesen, amikor beültetik az iskolapadba. Ezzel a zavarral kellene azonosítania a betűket. A még éretlen idegrendszerrel hiába gyakorol a gyermek. Sőt, minél többet gyakorol, annál jobban összekeverednek benne a betűk. Ettől kezdve az olvasása bizonytalan, lassú és hibás lesz.
A felszíni diszlexiát végsősoron az oktatás okozza, mert megelőzhető lenne fejlesztéssel és az olvasástanulás egyénre szabott időzítésével. Setényi szerint csak többet kell gyakorolni, de a fenti helyzetben minél többet gyakorol a gyermek, annál súlyosabb fonológiai zavar alakul ki nála.
A gyerekek olvasástanítás nélkül is megtanulnak olvasni akár háromévesen vagy nyolcévesen, ha az ehhez szükséges részképességeik megvannak, és literális környezet veszi körül őket. Ezek hiányában az olvasástanítás a gyerekkel együtt kudarcra van ítélve. Az olvasástanításnak a gyerekek olvasásra való képességének fejlesztésére kellene fókuszálnia.
Ez azt jelenti, hogy nagyon sokféle tevékenységre van szükség, kivéve az olvasásra. Mégis, a tanítás éppen ezt erőlteti, de a gyermek információfeldolgozása nem felel meg az elvárásoknak, vagyis nem illenek össze. Egyelőre nem a tanítás, hanem a gyerekek kapják a diagnózist.
Jön egy múltba visszavágyó, pozíciót szerzett bohóc, és még a fejlesztést és minden egyéb segítséget is megvonna a küszködő gyerekektől. Jelenleg a legjobb, ami történhet egy tanulási zavarokkal küzdő gyermekkel, ha megfelelő fejlesztést kap, és ha ez nem megoldható, akkor felmentést.
Ez utóbbi nem jó megoldás, mert lényegében az iskolát menti fel a gyermekek tanulásának biztosítása alól, ami még az egyre inflálódó Alaptörvény szerint is a gyerekek joga lenne. A megfelelő tanulási környezet hiányában azonban a gyermeknek nem csupán a tanulása, hanem a személyiségfejlődése is sérül, így a felmentéssel legalább a kudarcok frusztrációjától mentesíteni lehet a szokásostól eltérő tanulási környezetet igénylő gyermekeket.
A fejlesztő foglalkozások és még a felmentés is hatalmas lehetőség a továbblépésre, de még jobb lenne szembenézni azzal a ténnyel, hogy a 21. században minden év öt-tíz év változását hozza. A gyerekek pedig a környezettel változnak. Ebben a helyzetben a múltba visszatoloncoló oktatási rendszer és a szegregáció garantált nemzetpusztítás.
A mostani fából vaskarika hazai integráció is többet árt, mint használ, mert ugyanabba a rendszerbe nyomja vissza a sajátos nevelési igényű gyerekeket, amely kivetette őket.
Jellemzően az integráció egyetlen egy feltétele sem teljesül, így csoda lenne, ha működne. Még egy csipet porosz szellem, több, mindenkire egyformán kötelező elvárás, és szétesik a látszat, visszatér a szegregáció.
Ennek következményeként növekszenek a társadalmi különbségek, ami a társadalmi feszültségeket növeli. Mindeközben már az inklúzió, a sokféleség értékként való megjelenése lenne szükséges. A neurobiológiai vizsgálatok már több, mint tíz éve jelzik, hogy miközben az atipikus idegrendszeri fejlődés tanulási, figyelem, hiperaktivitás és autizmus zavarokhoz vezethet, megfelelő egyéb tényezők esetén akár kreatív tehetség irányba is fordulhat (referencia itt).
Már vannak Nobel-díjas, diagnosztizált diszlexiások, akiknek nemcsak papírja van arról, hogy nem úgy tanulnak, mint mások, hanem fejlesztő foglalkozások és felmentés is támogatta őket gyermekkorukban – ami még nem a 21. századra esett. Carol Greider 2009-ben kapott orvosi Nobel díjat, de iskolai évei nagyon nehezek voltak. Gondja volt az olvasással és helyesírással, fejlesztésre járt, és bár rosszul teljesített az iskolai teszteken, a fejlődése tagadhatatlan.
A 2017 óta kémiai Nobel díjas Jacques Dubochet szintén „papíros” gyerek volt. Egy interjúban elmondta, hogy sikerült egy olyan iskolába kerülnie, ahol elfogadták a diszlexiájával együtt. Ez erőt adott, hogy később tanulni tudjon. A társadalomnak pedig azt üzente, hogy „sok kisgyermek van, aki elvész, mert úgy érezzük, hogy nem fér bele a keretekbe. De, ami később történhet, az óriási, erre én vagyok a példa.”
Ráadásul nem csupán elvesznek ezek a gyerekek a társadalom számára, hanem a sötét oldalt erősítik. A társadalom előszobájában megtiport gyerekek közül sokak útja az antiszociális irányban halad. A kitaszítottság ellenére ők is felnőnek, és a 21. században tanulatlanul is szörnyű károkat lehet okozni. A gyerekek sajátosságait figyelembe vevő tanulási környezet kialakítása nem csupán gazdasági érdek, hanem a társadalom önvédelme.
Gyarmathy Éva