A kormányzat eltökélt célja az oktatási rendszer működtetése, amiben az oktatásirányítás túlbuzgó segítségére is számíthat. Ami egyszerűségében nagyszerű; hiszen az „amiről nem beszélünk, az nincs” stratégiát választották. Azaz: megspórolható a védekezésre fordított minden adófizetői forint akkor, ha csak kommunikálnak a védekezésről, történjék ez ún. ajánlásokon vagy sajtótájékoztatókon keresztül, ugyanakkor a folyamatos adatszolgáltatás (iskolák érintettsége) szóba sem kerülhet. A „nem beszélünk róla” működés része, hogy elhallgattatjuk mindazokat, akik érintettek, nem említjük azokat a helyzeteket, melyek kialakulnak az iskolákban, a családok életében a vírusfertőzés következtében, nopláne nem dolgozunk ki rájuk problémakezelő eljárásokat. Hiszen ilyen helyzetek nem is léteznek.
Ercse Kriszta és Burai Vera írása a G7-en (Negatív spirál felé sodródnak az iskolák a járványban), mely összegzi a tanévkezdést megelőző és követő történéseket, tapasztalatokat.
„Már tavasszal a járvány oktatásra gyakorolt hatásáról beszélt a Világgazdasági Fórum; egyszerre hangsúlyozta a változás, a szükségszerű innovációk megjelenésének lehetőségét, és figyelmeztetett az egyenlőtlenségek fokozódására is. Az OECD külön kitért a 2020-as Education at a glance kiadványában a helyzetben rejlő lehetőségekre – az egyéni tanulási folyamatok megismerése, az elavult tanári szerep átalakulása -, valamint azokra a jelenségekre és teendőkre is, amelyekről felelősséggel kell gondolkozni. Ilyen például a marginalizált tanulócsoportokra való különös figyelem és fokozott erőfeszítések, a pedagógusok digitális oktatásra való felkészítése, a tudatosan tervezett hibrid oktatás (nem csupán fertőzések esetén, hanem a csoportlétszámok csökkentése, a tanórák csúsztatott, kiscsoportos szervezése révén is) és a helyzet megkövetelte oktatási ráfordítások biztosítása. Ebből Magyarországon eddig semmit sem láttunk.”