December 8-án lezajlott Közös ügyünk az oktatás! – 100 szakmai pont 2025 oktatáspolitikai esemény második felében közösen megbeszéltük a jelenlévők kérdéseit, felvetéseit. 

Szó esett a társadalmasításról, a tanárképzésről, a csoportlétszámokról, a szabad iskolaválasztásról, a felsőoktatás tartalmi átalakításáról. Elmélyültünk kicsit a kora gyermekkori aspektusban, valamint a pedagógusok szocializációját és önértékelését is érintettük. Végül, de nem utolsó sorban a kérdések nyomán a digitális tananyagok ügye is előkerült.

– Juhász Ágnes: Nagyon lényegi változás 2022 óta nem volt. Nyilván voltak konkrétumok, szervezeti változások, és voltak olyan dolgok, amik EU-s előírások miatt formálisan teljesültek, ezért nem lehetett odaírni azt, hogy nincs, hanem azt kellett írni, hogy csak formálisan van.

– Nagy Erzsébet: A pedagógus területen volt lényegi változás. A külön anyagban is ez látszott, meg hát azokon a pontokon, amik bekerültek a 100 pontba, hogy a pedagógusok életét tekintve történt sok változás. 
A gyalázatos státusztörvény, meg a kapcsolódó rendelkezések, végrehajtási rendelet, illetve a most bevezetett továbbképzési rendszer, teljesítményértékelés. Ezek azok, ahol átvezetésekre volt szükség, de hát igazából az a helyzet, hogy alapjaiban, tehát az alapelveket tekintve valóban nincs lényeges változás, sőt hát igazából súlyosbodott csak a helyzet ahhoz képest, amiből kiindultunk anno. Én azért még kiemelném különösen, ami az óvodában történt, a keresztény értékrend beemelését. Ez korábban már benne volt egyébként az óvodai nevelési alapelveiben, de aztán kikerült, és most még visszarakták. Ez is mutatja azt, hogy milyen random intézkedések vannak, meg hogy igazából ez egy propagandisztikus lépés volt. Meg is magyarázzák, hogy ez nem jelent semmit, nem jelenti azt, hogy kell templomba járni, nem jelenti azt, hogy kell imádkozni. Ez nincs benne a 100 pontban, de bele kellene venni, vagy az azonnali intézkedésekbe, hogy ennek ki kellene kerülnie az Alapprogramból.

– Váradi Balázs: Egy fontos gondolat a kontextushoz: 15 éve fogadták el a 2011-es köznevelési törvényt, tehát már a 30-as éveik közepét tapossák azok, akik nem is láttak felnőtt fejjel másféle rendszert a magyar oktatásban, mint ami itt kialakul. Ez nem a szövegünkről szól, hanem arról szól, hogy kinek kell majd részt venni, megcsinálni, valami más elképzelni. Nem azt mondom, hogy annyival jobb volt, de másképp volt rossz a megelőző időszak, tehát hogy az ad valamiféle perspektívát meg összehasonlítást, meg lehetőségeket, és egyre kevesebbeknek van ez meg. Szerintem ez egy nagyon fontos változás.

– Nahalka István: Teljesen egyetértek Balázzsal, ezért próbáltam egy fél mondattal jelezni a szövegben, hogy teljesen elveszítettük a normalitással való kapcsolatunkat. Most már elmúlnak azok az emberek ebből a térből, akik értik, hogy mihez képest abszurd és mennyire az a struktúra, amit a Fidesz felállított.

– Ercse Kriszta: Arra válaszolva, hogy mi az, ami változás: Lehet, hogy nem igazi nagy horderejű változásokról van szó, de ezek folyamatosak, és ez következik abból, ahogy a Fidesz az oktatáshoz viszonyul. Nincsen semmiféle stratégia se a fejlesztésre, se semmire. Nincs szó valódi oktatási célokról, feladatokról, felelősségekről. Mindig valamiféle tűzoltás történik. Az intézkedéseknek a 60-70%-a egy olyan típusú tűzoltó tevékenység, ami a korábban elkövetett eszelős szamárságokból következik. Jellemzően ilyen, amikor a kötelező 3 éves óvodáztatást bevezették a kapacitásokról való gondoskodás nélkül, akkor ebből következett a 6 éves kori kötelező beiskolázás, mert ha érkeznek be gyerekek, akkor ki kell tolni a korlátos helyről a túlkorosokat, holott tudjuk azt mindenféle statisztikákból, hogy a 6 éves korú magyar gyerekeknek több mint 60%-a 6 éves korában még az óvodában volt. Számos más ilyen típusú intézkedés van, az össztevékenység generálja egyrészről magát a pedagógushiányt, a pályaelhagyókat, az, hogy nem jön az utánpótlás. Még kreatívnak sem nevezném, ötletkéik vannak arra, hogy a szakos ellátottságot hogyan lehet pótolni. Ilyen a katonáknak átvezénylése, ilyen az, hogy a pedagógushallgatóknak milyen jogosítványokat adnak, és így tovább. Nagyon-nagyon sok ilyen dolog van, amiket tulajdonképpen az azonnali intézkedések között, mint visszavonható, betiltandó, elásandó, lesózandó intézkedéseket fogunk megfogalmazni. Ebben nemcsak az a probléma, hogy bosszantóan sok feladatot ad majd a jogi adminisztrációnak, hanem az, hogy mivel nem elsősorban oktatási célok kereteiben fogalmazódtak meg, teljesen semmibe veszik a gyermeki érdekeket, és minél régebben követték el, annál inkább tudjuk hatásaiban azt mondani, hogy rettenetesen karcinogének. Említette Pista a gyerekek mentális állapotát, említette Éva azt, hogy hogyan növekszik az iskolában a BTMN és SNI-tanulók száma és aránya. Érdemes lenne megnézni, hogy ebből mennyi, milyen arányban nevezhető meg az iskola okozta problémának, hogy ez egy iskolafóbia, iskolaártalom.

– Juhász Ágnes: Igen, azon a szinten van viszonylag kevés változás, ahol a 100 pont van, de amikor lemegyünk az azonnali intézkedések szintjére, a buta, egymondatos, de nagyon kártékony jogszabály-módosítások szintjére, ezekből rengeteg van. Hál’ Istennek ezeket viszonylag könnyen lehet korrigálni, egyszerűen azt kell mondani, hogy nem, nem lehet óvodai nevelőt óvodapedagógus munkakörben alkalmazni, ennyi. Tehát ezeket nem kell olyan szintig átgondolni, mint azokat az intézkedéseket, amiket mi a 100 pontba beírtunk.
Még egy terület van, a felsőoktatás, ahol azért elég lényeges változás történt. Anno azt mondtunk, hogy a bejutás esélyét kell többeknek megadni, most ezt korrigálnunk kellett, mert a mostani intézkedéseknél nem ez a probléma alapvetően, valahova mindenki bejut, de ez más problémákat generál.

– Máté András: Én egy kicsit differenciálnám a dolgokat. Az igaz és csomó számmal alátámasztható, hogy körülbelül 2020-ig egy egyértelműen elitista, szűkítő beiskolázási politika volt érvényben, aminek következtében abban az évtizedben a felsőoktatás gyakorlatilag elvesztette a társadalmi mobilitás generáló szerepét. Azóta ráncigálás folyik jobbra-balra, és a ráncigálásnak pontosan az az oka, amire én megpróbáltam, amennyire röviden kitérhettem kitérni, hogy elképzelés sincs olyan strukturális változásokra, amik kezelni tudnák ezt a problémát. Hol legyen több egyetemista és akkor a végletekig, a föld szintjéig leengedjük a sorompókat, hol mégiscsak rájövünk, hogy ez nem lesz jó, mert ezeket az intézmények nem fogják tudni befogadni és nem fognak tudni végezni. Szerintem erre az oda-visszaráncigálásra nem kell és nem szabad reagálni, kellene egy pozitív politika, proaktív cselekvés. Erre próbáltuk meg úgy egyébként a felsőoktatási munkacsoporttal valamilyen programot kitalálni. A felsőoktatásban a nagy változások a 18-22-es korszakban történtek, az alapítványosítás is még sok egyéb. Ami azóta történt, és azt hiszem, még sokat kellene foglalkozni vele, az az, ami a tanárképzésben történik, és ami egy katasztrófa. A tanárképzés és a monopolhelyzetek, teljesen abszurd versenyhelyzetek felállítása, tehát az, hogy a különböző tanárképző intézmények elvben versenyeznek a diákokért, csak ebben az NKE úgy indul, hogy az ott eltöltött félévek a 12 állami finanszírozott félévben nem számítanak bele. Tehát az, hogy menjünk versenyt futni, de én biciklivel megyek.

– Nagy Erzsébet: Gyarmati Éva említette, hogy a gyerekek fogják majd a jövőt igazából irányítani és meghatározni. Igaz, hogy most nőnek fel azok a generációk, akik nem találkoztak gyakorlatilag mással, tehát ebben az orbáni rendszerben szocializálódtak. De az unokámon és a tanítványaimon is azt látom, hogy eszméletlenül nem hagyott rajtuk nyomot, úgy dobják le magukról, mint kutya a vizet, mert hogy egyébként minden más egyéb hatás éri őket, főleg az internetnek köszönhetően, meg az utazási lehetőségeknek, és egyszerűen látják azt, hogy ez mennyire abszurd és nevetséges világ, amiből köszönik szépen, de nem kérnek. Ez szerintem eszméletlenül jó, és annyiban kapcsolódik a társadalmasításhoz, hogy számomra döbbenetes és megható volt ahogy, amikor elkezdtük a sztrájkfolyamatot, milyen szinten álltak mellénk a szülők, a diákok, hát én ilyet soha az életben nem gondoltam volna, hogy diákok a pedagógusokért tüntetnek, meg éjszakáznak az intézmények előtt. Szóval én azt látom, hogy azért kezd valamelyest talán beivódni a társadalomba, hogy itt eszméletlen nagyot lehet veszíteni azzal, hogyha az oktatás romokban van, hiszen akinek nincs pénze, nem tudja magánfinanszírozásból megoldani a gyerekének a megfelelő iskoláztatását, akkor ott a társadalmi mobilitásnak is annyi, ott egyszerűen nincs lehetőség, hiába tehetséges a gyerek továbbhaladni, és ez egyre több szülőnél előjön.

– Nahalka István: Ebben a pillanatban semmilyen társadalmasításnak nincs semmiféle lehetősége. Ahhoz politikai változásoknak kell bekövetkezni, hogy a társadalmasításról egyáltalán értelmesen beszélni lehessen. Én azonban ebben a kérdésben nem vagyok túl optimista. Egyrészt nem tudjuk, hogy az az erő, amelyik esetleg fel fogja váltani a mostanit, hogyan viszonyul a társadalmasításhoz. Aztviszont tudjuk, hogy Magyarországon nem létezik az a politikai kultúra, ami erre képes lenne, és 2010 előtt sem létezett – erről rémtörténeteket lehetne mesélni. Ez nem megy magától, ezért harcolni kell.

– Váradi Balázs: Társadalmasítani sokféle módon lehet. z vezethet semmire sem való dolgokhoz, panaszkodáshoz stb. Ez nem varázslat. Észnél kell lenni, mik az adekvát módszerek, kit vonunk be, mibe, mennyire.
Egy dolog azonban fontos. Azt a fajta rendszert, amit a FIDESZ létrehozott, erővel is meg lehet csinálni. Amiről mi beszélünk, az nem tud működni sok ember alkotó részvétele nélkül, anélkül, hogy sok ember lássa azt, hogy ebben érdemes részt venni. Tehát valamiféle bevonás muszáj, hogy legyen.

– Juhász Ágnes: Az OHÁ-nak a CKP bevonásával van egy társadalmasítási projektje. Ennek februárban lesz egy eseménye, amire mindenkit várunk.

– Ercse Kriszta: Én csak őszintén remélem, hogy a kérdező csak leegyszerűsítette ezt a dolgot, és az Egyensúlyi Intézet valójában nem állítja azt, hogy a legkönnyebb a tanárképzésen keresztül megoldani az oktatási rendszer problémáit, mert ez egy rendszer működésének a súlyos nem értését jelentené. A nem értését jelentené annak, hogy mit jelent az, hogy az iskola a társadalomba mélyen be van ágyazva. A rendszer attól komplex, itt próbáltunk arról beszélni, azt hangsúlyozni, hogy nagyon sok alrendszer alkotja magát az oktatási rendszert. Nagyon sok tényezőt említettünk meg a finanszírozástól az iskola szervezetének a működésén át a fenntartói szerkezetnek a sajátosságaiig, hogy mire milyen hatással vannak. Nyilván úgy tűnik, hogy közhelyekkel operálok, hogy minden mindennel összefügg, de minden mindennel összefügg.
A pedagógusképzésnek a teljes átalakítása elképesztően fontos. Ráadásul az sem csak a módszertan szintjén. Amiről próbáltunk beszélni, azt gondolom, hogy különösen Nahalka Istvánnal, az egy olyan, ha úgy tetszik, pedagógiai szemléletnek az elavultsága, ami jelen pillanatban még Magyarországon a mainstream, és ami nem tartalmazza az egyéni tanulási szükségletekre való automatikus reflexiót, hogy az oktatás, a tanítás-tanulás, a folyamatok tervezése igenis arról szól, hogy az egyes tanulónak az előzetes tudását mérem fel, tisztába kerülök a tanulási szükségleteivel, és az adott pedagógiai célokhoz számára vagyok képes egy egyéni tanulási támogatási folyamatot megszervezni. És ez nem azt jelenti, ez szokott lenni a második kérdés rögtön, hogy akkor most 30 fős osztályban 30 ilyen egyéni tanulási utat kell létrehozni. Nem, hiszen a tanulásnak van egy olyan sajátossága, hogy társasan meghatározott, és akkor itt jönnek be azok a kooperatív jellegű munkáltatási formák, ahol erre egy professzionális pedagógus építhet, dolgoztathat tanulási szükségletnek megfelelően, egyénileg, párban, csoportban, különböző csoportlogikákkal, projektben és így tovább. Ezek már módszertani dolgok, de a szemlélet, az a megközelítés, hogy egyes gyereket tanítok, és minden egyes gyerek nagyon más, ez szinte teljesen hiányzik a mai magyar oktatási rendszerből. Na, akkor István azt szokta mondani, hogy nem, mert azért sokan vannak, akik jól csinálják – de a rendszer eredményein ez nem látszik, és szerintem ez a lényeg. Úgyhogy a pedagógiai szemlélet fordítására lenne nagyon nagy szükség, és nyilván a képzés hozzá tud járulni ahhoz, hogy ez megtörténjen. Ma nem gyerekeket, hanem tananyagot tanítunk. Az a lényeg, az a fény a folyosónk végén, hogy mit kell lenyomni minden egyes gyereknek a torkán attól teljesen függetlenül, hogy ő honnan jön, mit csinál, mi érdekli, milyen magas, milyen színű szeme. Ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire káros lenne, és nem is lehet egy egész rendszerre vonatkozó változtatási javaslatot egy megoldásúra, vagy ha úgy tetszik, egy okúra visszavezetni.

– Nahalka István: Bárcsak már ott tartanánk, hogy a tanárképzést kellene megjavítani. Egy kicsit a politikusok gondolkodására jellemző ez a dolog, hogy keressük már meg a rendszerben azt az egy kritikus pontot, ahol változtatunk, és akkor majd az egész meg fog változni. Szerintem ezt el kell majd felejteni. Ebben a pillanatban, hogyha sikerülne, nem sikerülne egyébként, de hogyha sikerülne gyorsan megváltoztatni a pedagógusok tudását egy jó pedagógusképzéssel, meg továbbképzési rendszerrel, akkor itt lennénk nagyon sok jó pedagógussal, akik kiváló módszereket tudnának alkalmazni, ha erre lenne lehetőségük, de nincs rá lehetőségük. Úgyhogy a rendszer egészének fejlesztésében kell gondolkodni, mert különben előállítunk valami olyasmit, ami egész egyszerűen nem tud érvényesülni. Tehát párhuzamosan kell vinni ezeket a dolgokat. Krisztának igaza van, ezek bonyolult rendszerek, amiknek az elemei nagyon bonyolult módon kapcsolódnak egymáshoz, egyszerre kell tudni lépni sok területen, mert különben olyan feszültségeket hozunk létre a rendszerben, amely miatt nem fog működni a dolog.

– Váradi Balázs: Nyilvánvalóan fontos, hogy a képzés képessé tegye a pedagógusokat a modern módszerek felhasználására. Közgazdászként azt kell mondanom, hogy ha nem vonzó a pálya, akkor a hajunkra kenhetjük. A legkiválóbb képzésben a legkíválóbb tanárok kiképezhetnek csillogó szemű pedagógusokat, ha ezt látják, hogy menedzserasszisztenskéént sokkal többet keresenek, és nem rúgnak beléjük, akkor nem maradnak a pályán.
Emellett, ha csak a képzésre koncentrálunk, akkor a dédunokáinkra költünk. 6 év, mire végigmegy egy képzés, és ezzel lecserélődik a tanárok negyvened része.

– Résztvevő: Alapvetőnek tartja, hogy max. 15 fős csoportok legyenek az iskolákban.

– Juhász Ágnes: Igazából nem csak a hozzászólásra kívánok reagálni, hanem valamit el akarok mondani, ami így nincs leírva talán a 100 pontban sem, de szerintem alapvető fontosságú. A világban az oktatás teljes mértékű módszertani megújulás alatt áll. Mi úgy gondolkodunk, akár abban is, hogy hány fő lehet egy csoportban, akár amikor a személyre szabott oktatásnál mindenkinek az jelenik meg a fejében, hogy a tanárnak más feladatot kell a dolgozatban kiadnia a gyengébbeknek, mint a jóknak, és ezt hogy fogja bírni kijavítani. Abból indulunk ki, ahogy a jelenlegi oktatás Magyarországon folyik. Én mindenkinek a figyelmébe ajánlom Horváth Ádám előadását, aminek a videófelvétele megtalálható a CKP Youtube csatornáján, aminek az a címe, hogy Nyitott és rugalmas tanulási terek. Ebben például bemutatja, hogy ez hogy működik Izlandon, ahol ezt a változtatást 10 év alatt teljes mértékben végigvitték az egész országban az oktatásban. Tehát akkor, hogyha egy nyitott térben együtt dolgozik akár 50 gyerek, és ehhez az 50 gyerekhez oda van téve három tanár, akkor egy tanárra 15 gyerek jut nagyjából, de nem kell őket elkülöníteni, hanem változó csoportokban vagy külön-külön csinálják ezt, azt, amazt. Mindent, amiről itt beszélünk, finanszírozás, kisiskolák, minden kérdést ilyen premisszák mellett kellene újra végiggondolni. Ez talán egy kicsit a tanárképzésre vonatkozó kérdésre is egy válasz, hogy a feltételrendszer, a szervezési rész az legalább annyira fontos feltétel. Természetesen a tanárképzés is kell, de ezek a tanárok, akik Izlandon átálltak erre, és nagyon jól csinálják, ezek még egy másik típusban tanultak, és mégis át lehetett őket erre állítani.

– Bakonyi Anna: Te prezentáltál valamit, ami létezik a világban, beszéltél valamiről. A szülők az óvodában, az óvodáskorú gyerekek szülei meg vannak győződve – nehéz általánosítani, de tendenciájában meg vannak győződve arról, hogy a tiszta csoport azért jó, mert akkor iskolaéretten kerül a gyerek az óvodába. Tudjuk, hogy ez nem igaz, de csak annyit tennék hozzá, hogy amit te mondtál, az az óvodára is érvényes kellene, hogy legyen, hogy nem az életkori vegyesség a lényeg, hanem a tevékenység szerinti vegyesség, ott is meg lehet csinálni.
Egy mondatot szeretnék még elmondani. A fejlesztő pedagógiát Porkolábné Balogh Katalin találta ki ezelőtt nem tudom hány évvel az óvónők, óvodapedagógusok számára. Ő ezt úgy képzelte el, hogy ezt a képzésben tanítják, tehát minden óvodapedagógus úgy jön ki, hogy egyúttal fejlesztő pedagógus is. Hol vagyunk ettől!
Gyarmathy Éva gondolataihoz kapcsolódva: Úgy tudom, hogy nincs jogszabály a részleges integrációra, ami szerintem egy bűn. Tehát lehetne úgy is, hogy azokat a gyerekeket, akiket nem lehet integrálni, benn is legyenek a többiekkel, meg nem is. Attól függ, hogy mikor, miben és mennyit. Szerintem ez a nagyokra is érvényes, de én az óvodához értek, ezért rájuk mondom.

– Résztvevő: Az mindig megérint, amikor tanárképzésről beszélünk. Örülök, ha inkább a pedagógusképzés kifejezést használjuk, mert a „tanárképzés” sokszor nem foglalja magában az óvodapedagógus- és a tanítóképzést. Egész életemben ezzel a területtel foglalkoztam, ezért fontosnak tartom pontosítani: nem minden pedagógus „tananyagot ad át”. Egy óvónő vagy egy tanító nem azt mondja, hogy „történelemtanár vagyok, itt az osztályom”, hanem hogy a gyerekekkel van jelen. Nem állítom, hogy minden tanító tökéletesen dolgozik, de ők valóban nem tananyagot tanítanak.

– Résztvevő: Bocsánat, muszáj előre jeleznem: én itt az egyik legidősebb vagyok. Az elmúlt 50 év magyar oktatásfejlesztésében nem volt olyan terület, amelyben ne vettem volna részt. 
Pontosan tudom, hogy minden elem, amely most ebben a 100 pontos anyagban megjelenik, Magyarországon már 20–35 éve létezett – csírájában vagy annál fejlettebb formában. Volt időszak, amikor majdnem országos hálózatot tudtunk kialakítani jó gyakorlatokból. Én magam jártam az egész országot előadásokat tartani, és a kis baranyai falvakban is örömmel fogadták a differenciálást segítő IPR-képzéseket. Volt egy lendület, aztán jött a visszafordulás: mintha 60 évet mentünk volna vissza.
Most azon gondolkodom, hogyan lehetne a még aktív, tapasztalt embereket újra mozgósítani, hogy az akkor már működő megoldások ne porosodjanak otthon, hanem segítsék a változást.  Az elmúlt 15–20 év okozta károkat valahogyan helyre kell hozni, ehhez pedig szükség van ezekre az „öreg” szakemberekre is.

– Dömsödy Andrea: Amiről a 100 pontnál beszéltem, az arról is szólt, hogy egyáltalán lehetőséget kapjanak a pedagógusok arra, hogy egymással beszéljenek. Legyen erre hogy a szervezeti keret, óraszám.

– Ercse Kriszta: Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés. Meggyőződésem, hogy a pedagógusképzők nagyon nagy része találkozik azzal a jelenséggel, hogy mindenféle jó, klassz új dolgokat tanít, amik egy része lepattan; a tantestületek találkozhatnak azzal a jelenséggel, hogy kijön egy korszerű képzésből a hallgató, és krízishelyzetben egyszerűen azok a reflexek kapcsolnak be, ami a saját iskolaszocializációja során beépült.
Ilyenkor némi kis kajánság vesz erőt rajtam. Én bevallottan és ha úgy tetszik elfogultan az ELTÉ-t tartom az ország legjobb pedagógusképző intézményének. Azt látom, hogy itt a képzés tartalmában nagyon-nagyon sok tekintetben a 21. századi követelményeket tartalmazza, ilyenek a tudással kapcsolatos ismereteik stb. stb. Ugyanakkor azt látom, hogy azt, hogy hogyan kell tanítani egy új módon, egy nagyon hagyományos, régi, elavult módszertannal nem nagyon lehet megtanítani. És azt látom – és akkor ezért tettem fel a magas lécet -, hogy még az ELTÉ-n sem tudják ezt a szemléletet, ezt a hallgatói szükségletekre reflektáló pedagógiai választ a tartalomba beépíteni. Ezt úgy kéne csinálni, hogy fel kellene kínálnom azt az élményt, hogy az, amiről beszélünk, az jó, az, amiről beszélünk, az működik. És addig, ameddig ez nem tud széles körben megvalósulni, tehát amíg a képzők nem úgy képeznek, addig ez nem fog működni.

– Nagy Erzsébet: Én csak arra reagálnék, hogy hogy is alakult ez az egész tanulásszervezéssel kapcsolatos történet. Hogyha visszamegyünk mondjuk a XX. század elejére, azért a reformpedagógiai irányzatokban is már bőségesen megvoltak mindazok, amiről itt beszélünk. Az előkészített környezet, a pedagógus megváltozott szerepe stb. – csak hogy mondjuk a Montessori pedagógiából idézek egy-két dolgot. Voltak azok a műhelyek, amelyek ezeket továbbvitték, a szentlőrinci iskolakísérlet például, ahol egyébként nem volt bevezetett tankönyv, komplex tárgyak voltak, teljesen más iskolaszervezési mód, és azok a műhelyek olyanok voltak, ahova rendszeresen jöttek látogatók. Annyira eltűnt az a nyitott tanulási pedagógiai műhely, ahova egyébként a tanárképzésből rengetegen jöttek. Tehát volt mit nézni. Most pedig mi van? Néhány jólmenő magániskolán kívül igazából az állami oktatási rendszerben ilyesmiket nem lehet látni. Tehát hogyan lehetne megtörni? Hát úgy lehetne megtörni, hogyha újból létezhetnének ezek a szabad műhelyek, ahova el tudnak jönni a hallgatók, nem csak hospitálni, hanem akár gyakorlatra is, és ahol élő pedagógusokkal találkoznak, akik elkötelezettjei bizonyos irányzatoknak, illetve módszereknek.

– Nahalka István: A szabad iskolaválasztás témájához szeretnék szólni. Magyarországon valójában nem szabad iskolaválasztás van, hanem az iskolák szabad gyerekválasztása. Ez egy ponton sérül csak: ott, hogy egy általános iskolának a körzetéből föl kell vennie a gyerekeket, és hogyha pluszban tud felvenni gyerekeket, akkor előnyben kell részesíteni a hátrányos helyzetű és a hangzottan hátrányos helyzetű gyerekeket. Igen ám, csakhogy ismerjük ennek is a megoldását. Ismerjük azt az igazgatói magatartást, amikor elbeszélget a szülővel az igazgató. és azt mondja, hogy „Anyuka tudja, a maga gyerekének ez túl erős iskola lesz, én azt ajánlom, hogy máshol vigye ezt a gyereket. Van ugyanilyen közel magukhoz ez a másik iskola. Oda inkább olyan gyerekek járnak, mint a magáé.”, miközben nem is tudja, hogy milyen az a gyerek. Számtalan ilyen történet van Magyarországon. Kriszta mondta, hogy Magyarországon rendkívül kreatívak vagyunk annak tekintetében, hogy hogyan lehet bármit kijátszani, hogyha a szelekciót akarjuk megvalósítani. A szabad iskolaválasztás egy jog, és én sem szeretem, hogyha szerzett jogokat visszavesznek vagy elvesznek, ezért ezt meg kellett tartani természetesen. Vannak országok a világban, ahol ez a kérdés nem merül fel. Nem is tudom, hogy a fogalmat ismerik-e egyáltalán. Egész egyszerűen jók az iskolák, és a szülőknek nem jut eszükbe máshová vinni a gyereket, hanem csak a közeli iskolába. Én tudom, hogy most nagyon ideális dolgot mondtam, de erre mégiscsak lehet törekedni, és ezzel egyszerűen eltűnik a rendszerből a szabad iskolaválasztás jogának problémája. Nem ezen kéne gyötrődnünk, hanem azon, hogy hogy tesszük megfelelővé, jóvá azokat az iskolákat, amelyek ma bizony olyanok, hogy aki tudja, menekíti onnan a gyerekét.

– Juhász Ágnes: Azt azért hozzátenném, hogy azokban az országokban, Észtországban, Finnországban, ahol tipikusan oda viszik a gyereket, ami a környéken van, nem tiltja semmi, hogy máshova vigyék. De ne feledkezzünk el arról a kérdésről, ami azért ténylegesen komoly vitákat gerjesztett, és nem is nagyon tudtunk ebben megegyezni már az ELEGY-ben sem, hogy mi a helyzet az úgynevezett szerkezetváltó iskolákkal, tehát a 6 és 8 évfolyamos iskolával, mert igazából ez a lehetőség üríti ki az általános iskolákat, és ott van a legnagyobb szelekció is.

– Váradi Balázs: Ha én nulláról megterveznék egy oktatási rendszert, akkor én valószínűleg nem úgy alakítanám ki, hogy a szabad iskolaválasztás része lenne annak, ahogy az oktatási rendszer működik. De ezen kár gondolkozni. Magyarországon politikai tény az, hogy a szabad iskolaválasztás az pont azoknak fontos, akik befolyásosak, akiknek fontos a gyerekük, akik látják, hogy ez a rendszer milyen, és tudják, hogy nagyon sok múlik azon, hogy hova kerül a gyerekük, és ezt ki akarják használni. Ezeknek az embereknek a kezéből kicsavarni a szabad iskolaválasztást, az egy politikai lehetetlenség, ez teljesen nyilvánvalóan kiderült az oktatáspolitikusokkal való egyeztetésből. Innentől kezdve én vagyok olyan realista, hogy nem avval töltöm az időmet, hogy kitaláljam, hogy hogy lehetne olyat csinálni, ami politikai öngyilkosság, hanem megpróbálom, és mi ezt próbáltuk csinálni, adottnak véve ezt a dolgot, – gondolunk róla, amit gondolunk -, kitalálni, hogy hogy lehet javítani a rendszert. Szerintem nem érdemes most a megvalósítás felől nézve gondolkozni.

– Ercse Kriszta: Balázzsal ritkán szeretek vitatkozni, mert nagyon okos. De én, aki egyébként szülő is vagyok, én azt mondom, hogy de, nekem szülőként legyen jogom eldönteni, hogy én adhassam a gyerekemet arra a legjobb helyre, amit én annak ítélek. És ha valamit nem ítélek jónak, akkor én hozhassam el. Engem ne kényszerítsen senki arra, hogy a saját gyerekemet, akiért elsősorban én tartozom a legnagyobb felelősséggel, bevigyem egy intézménybe. Abban van igaza Balázsnak, és itt jönne a csavar, hogy a hatalommal rendelkező társadalmi csoport tagjai, akik a legjobban kapaszkodnak ebbe a lehetőségbe, a szeparációban látják a saját vélekedéseik miatt a gyerekük számára a legjobb utat és legjobb megoldást. Ezek az emberek azt az érdekérvényesítő képességüket, ami sokkal nagyobbat üt az asztalra, mint egy szegregátumban vagy egy 150 fős faluban lévő szülőnek a csapása, arra kellene használják, hogy elérjék a mindenkori kormányzatnál, hogy minden iskola legyen pontosan ugyanolyan jó. Nekem ne kelljen azon gondolkozni, hogy miket hallottam erről és arról, legyen teljesen mindegy. Tehát mindenkivel egyetértek egy picikét, de ugyanakkor én alapvetően nem mondanám azt, hogy jó, hát most ránk száradt ez a szabad iskolaválasztás, nem mondanám azt, hogy ez mindenképpen ördögtől való, mert tényleg meg akarja nekem valaki mondani, hogy hova kell vinnem a gyerekemet, ha azt gondolom, hogy nincs jó helyen? Ne! Szerintem ezzel bármelyik szülő így, ahogy van, egyetért.

– Résztvevő: A szabad iskolaválasztás tényleg egy olyan dolog, ami egyfelől értékválasztás, másfelől nyomás. Én egy két tanítási nyelvű általános iskolában tanítok. Ez maga a tömény spontán szegregáció. Saját napi tapasztalatból tudom elmondani, hogy ez hogy működik. Tehát iskolán belül garantálva van a spontán szegregáció, ez a melegágya. Ehhez képest én személy szerint szakmailag azt tartanám jónak, ami egyébként itt elhangzott a 100 pontban, hogy az általános iskolákban a tagozatokat jó lenne megszüntetni. Tehát, bocsánat, ez gyakorlatilag ugyanaz pepitában egy kicsit kevésbé keményen, minthogy van egy szabad iskolaválasztás. A szülők kényszerítik ki a tagozaton. Ez ugyanaz a szülői igény és szülői kényszer, hogy legyenek tagozatos iskolák két tanítási nyelven, szülői igény van rá, jó érdekérvényesítő szülői igény, pontosan ugyanúgy, mint ahogy egyébként a szegregáció minden más fajtájára is megvan a szülői igény. De mintha  egyes esetekben a CKP részéről a szöveg, az együttműködési készség bátrabb lenne, és azt mondja, hogy igen, mi nem akarunk spontán szegregációt, és ez mondjuk kistelepülési viszonylatban talán érzékelhető, de a jó érdekérvényesítő képességű szülőkkel szemben elismerjük, hogy mi sem tudunk lépni. 
Tehát most vagy a politikusi attitűdöt nézzük, akik nem vagyunk, ugye, hogy ezt nem lesz Magyarországon politikus, aki vállalja, vagy a szakmai oldalt nézzük, hogy szerintük ezt kéne. Tehát ez értékválasztás.

– Ercse Kriszta: Félreérted a CKP szövegeit. Szerintem kevés annál stabilabb beleállás van, mint a részünkről a tagozatmentesség. Az a vita, amit az Ági említett, arról szólt, hogy a szerkezetváltó iskolákat akkor kell-e kivezetni rögtön, ahogy valakinek ehhez felhatalmazása és forrásai lesznek. Mert akkor mi történik? A felkészületlen általános iskola, ami nem képes az egyéni differenciálásra, amely nem képes minden gyereknek a számára adekvát és jó pedagógiai ellátást nyújtani, azok befogadják a gyrekeket kénytelen módon, újra szétosztódnak ezek a gyerekek, és azok a szülők, akik érdekérvényesítők, azok azt élik meg, hogy ’na tessék, mekkora orbitális hiba, ránk kényszerítik azt, hogy az én gyerekem nem kaphatja meg azt az ellátást, amire neki szüksége van ahhoz, hogy boldoguljon a későbbiekben’. Tehát, hogy vagy ez, vagy készüljön föl minden általános iskola arra, hogy minden gyereket a saját egyéni tanulási szükségletei alapján képes differenciált módon kezelni, és akkor számoljuk fel a szerkezetváltó iskolákat, ebben nincs vita. Itt a mikoron van a vita. Azért, hogy megtapasztalhassák azok a szülők, akik eddig a szeparációban hittek, hogy azért nem volt jó a képzés, mert tanítási problémái voltak az iskolának. Mi ezeket a tanítási problémákat megelőztük, felkészült az iskolarendszer, és akkor következhet be egy sikeres kimenettel az együttnevelés. Itt csak erről van szó.

– Nahalka István: És ehhez még valamit hadd tegyek hozzá. Nagyon kell keresni azokat a megoldásokat, amelyek elveszik a kritika élét. Hogyha mi azt mondjuk, hogy a tagozatokat ki kell vezetni, akkor bennünket nyilván azonnal azzal fognak támadni, hogy értékeket hagyunk elveszni az oktatásból. Merthogy a tagozatokon milyen magas szinten lehetett oktatni. Hogyha ehhez hozzátesszük azt, ami egyébként benne van a 100 pont egyikében ez ott van, csak nem biztos, hogy elég részletesen ahhoz, hogy mindenki jól értse. Azt tudniillik, hogy azt biztosítani kell, és most jön egy nagyon fontos tétel, hogy bármelyik gyerek számára lehetőség legyen arra, hogy valamilyen területen a képzés keretei között, tehát a normál tanórák keretén belül foglalkozhasson azzal, amivel szeretne. A gyerek, a család és az iskola közötti megállapodásnak megfelelően, megfelelő módszerekkel, megfelelő erőforrásokat mozgósítva hozzá, stb. Képzeljük el, hogy mondjuk a nyolcadik osztályban van heti 4 óra, amiben a gyerek azzal foglalkozik, ami igazán érdekli őt, többeket össze lehet hozni, csoportot lehet csinálni, van tanárfelügyelőjük, de lehet, hogy be lehet kapcsolni egyetemi hallgatót ehhez a dologhoz, ezerféle dolgot lehet csinálni, csak nagyon fontos, hogy ez minden gyereknek szól. Hasonló probléma- nincs benne a 100 pontban, de erről is lehetne szólni – a nulladik évfolyam. Ez egy rettenetesen erős szelekciós tényező. Egy évvel többet vannak azok a gyerekek iskolában, akik nulladik évfolyamra mennek, és azért hogyha valaki 14 órát tanul egy héten angolt, az meg fog tanulni angolul. És akkor nézzük meg, hogy kik vannak ott. Ez egy sima szelektív szisztéma. Mi lenne, hogyha ezt mindenki számára biztosítanánk. Nem megszüntetni kell, nem értéket akarok kidobni, biztosítsuk mindenki számára.

– Résztvevő: Mitől jó/jobb a tagozatos osztály? Ma ez a nagyon jó érdekérvényesítő képességgel rendelkezők gyerekeinek terepe, és attól jó. És gyakori az, hogy egyáltalán nem jobb módszereket használnak, hanem sokkal felkészültebb gyerekeket. És akkor itt jön az a tényleg rettenetesen nehéz kérdés, valamiféle öngyilkosság, ha mi politikusok vagyunk, de ha mi pedagógusok vagyunk és értékválasztás, akkor mi odaállhatunk egy ilyen rendszer mellé, amivel egyébként a CKP minden szemlélete szemben áll?

– Váradi Balázs: Ha jól interpretálom a hozzászólást, az a gond, hogy ez az anyag helyenként nagyon radikálisan igyekszik érvényesíteni azokat az elveket, amik felmerülnek, helyenként pedig ilyen óvatoskodva és politikai jellegű kompromisszumokat tartalmazva nem megy neki a falnak. Erre azt szeretném válaszolni, hogy ez nem egy utópia, ez egy reményeink szerint megvalósítható oktatáspolitikai folyamatnak az első lépése. Az alapelveket azért emeltük ki az elején, világos legyen, hogy mi felől közvetítünk és mit akarunk, de én ezt vállalom, hogy politikai megfontolások, legalábbis mint korlátok beépültek ebbe az anyagba. Különben ez egy utópia lenne egy boldog jövőről, ami szerintünk de jó lenne, és amit kiröhögtek azok is, akiknek 1% valószínűsége volt, amikor megírtuk, hogy valami közük lesz az Oktatási Minisztériumhoz.

– Nahalka István: Egészen konkrétan arról van szó, hogy valóban felmerült a munka közben, hogy be kell írni, hogy szűnjenek meg a 6 és 8 évfolyamos gimnáziumot. Ez egy vitát jelentett, és végül is az az álláspont győzedelmeskedett ebben az ügyben, hogy nem írunk be ilyesmits

– Nahalka István: A kérdés, hogy hogyan lehetséges a pedagógusok önértékelése abban a helyzetben, amikor ők még tulajdonképpen módszertanilag erre nem is képesek, nincsenek fölkészülve rá. Ez egy hosszú nehéz folyamat lesz, természetesen erre rettenetesen föl kell készülni. Egy új pedagógiai kultúrát kell elsajátítani ennek az összes nehézségével együtt. Azért az eddigi pedagógiai kultúránkba is ez már bele-belemászott egy-két ponton. A saját munkámról való visszajelzés: önreflexió. Az önreflexióról azért szoktunk beszélni, meg az olyan jó dolog, de ha már csinálni kellene, akkor már baj van vele. Ki kell alakítani a rendszerét ennek az egésznek, meg kell tanulni, mert nagyon másképpen kell gondolkodni akkor, amikor nem tehetem meg azt, hogy lefeleltetem a kölköt, adok neki egy hármast, mindegy, hogy mit jelent az a hármas. Nem érdekes, a szülő is megnyugszik, hogy legalább van ott egy szám a Krétában. Ki kell lépni ebből a világból, ebből a megszokott valamiből, és tényleg egy új pedagógiai kultúrát kell el sajátítani.

– Nagy Erzsébet: Én is olvastam a CKP anyagait, de szerintem azért mérni elsősorban a teljesítménnyel kapcsolatban azt kellene, ami tényleg valamilyen szinten objektív eszközökkel mérhető, ami pedig nem, azt meg lehetőség szerint ne, mert akkor abból már teljesen szubjektív értékelés jön ki. Annak idején, amikor mi bevezettük a Montessori alapú elemekből álló, de hagyományos iskolai rendszerbe épített szisztémát és az ilyen jellegű órákat, megkérdeztük a Franz Hammerert, aki ezt Bécsben kifejlesztette, hogy ők hogy csinálják ezt, hogyan ellenőrzik a pedagógusokat. És azt mondta, hogy hát hospitálni járnak egymáshoz munkaközösségeken belül, de a megbeszélés az nem az, mint ami nálunk szokásos, hanem mindenki saját maga mondja el, hogy ő milyen ötleteket tud fölszedni a kollégáktól. Tehát nem a kolléga kritikája történik a tanórák után, mindenki saját magáról dumáljon, ne arról a kollégáról, akit látott.

– Dömsödy Andrea: A tankönyv egy nagyon izgalmas kérdés. A CKP-nak erre van egy külön Önfejlesztő közösségek programja is. Azt gondolom, hogy inkább az a kérdés, hogy ez egy milyen jellegű és milyen minőségű tankönyv, előíró-e vagy pont, hogy önállóságot segítő.

– Juhász Ágnes: Ma már minden tankönyvnek megvan a digitális verziója, a minőség az más kérdés. Ha a tankönyv minősége rossz, akkor nyilván a hozzá tartozó digitális tananyagé is rossz. A szakképzésben ma már gyakorlatilag csak digitális tankönyvek születnek, mert ott nagyon gyorsan változik a világ. De hát szerintem a digitális tankönyv abban a keretben, amit én az előbb mondtam, ugyanolyan idejétmúlt, mint a papíralapú tankönyv – programokról van szó, projektekről van szó, mindenféléről van szó.

– Résztvevő: Bocsánat, az interaktív tananyag nem egy beszkennelt könyv, hanem egy interaktív tanulóeszköz.

– Dömsödy Andrea: Könyvtárpedagógusként nyilván a forrás alapú tanulásban hiszek, és el tudok képzelni egy tankönyv nélküli világot is, de nyilván vannak olyanok, amely tankönyvekkel azért lehetne együtt élni értelmesen is.

– Nagy Erzsébet: Azt tudom elmondani, hogy nagyon nagy felkészülési idővel jár mindenképpen, főleg, hogyha komplex tárgyakat is tanít az ember, meg abszolút projekt alapon. Ez mindenképpen akkor magával rántaná azt az igényt is, hogy alacsonyabb legyen az óraszám, mert így egyszerűen megvalósíthatatlan.

– Máté András: Arról van szó, hogy a tartalmi fejlesztés a felsőoktatásban az az intézmények dolga kell, hogy legyen. Ezt hívják autonómiának. Lényegében a középkor óta, mióta a párizsi püspökség rájött, hogy nem tud mit kezdeni a párizsi egyetemmel, senki nem gondolja azt komolyan, hogy ő tudja jobban megmondani, hogy merre kell lefejleszteni és mit kell tanítani. Egy normális politika ezt ösztönözheti. Ha azt akarjuk, hogy új, másfajta, mondjuk alacsonyabb belépésű küszöbű képzések induljanak, akkor lehet ehhez pénzeket allokálni, de azt, hogy azoknak a konkrét tartalma mi legyen, az intézményeknek kell kifejleszteni. Egyébként viszont a nyitottság, tehát az, hogy tanuljunk szervezeti megoldásokból, jogi megoldásokból, egyebekből, ez nagyon-nagyon hiányzik ebből az egészből. Én összehoztam egy listát arról, hogy a magyar alapítványosításnak mik azok a vonásai, amikre én nem ismerek példát a világban, aztán szakértők mondták nekem, hogy mindenre van példa a világban. Csak itt is az történt, hogy a rossz példákat összesöpörték egy kupacba, és egyben tálalták föl, ehelyett lehetne a jó példákat is, hogy hogy lehet tisztességes alapítványt, hogy milyen más fenntartói modellek vannak. Az a helyzet, hogy ezzel a fenntartói modellezéssel a Fidesz amikor belevágott, akkor egy teljesen létező égő problémába vágott bele, amivel sok korábbi minisztérium már próbált kezdeni valamit, és többeknek beletörött már korábban a bicskája. Persze ők egy olyan megoldást adtak, ami arra volt optimalizálva, hogy ők a legnagyobb hatalmi nyomulást hogyan hajthatják erre végre. Hogy ebből a rántottából hogyan lehet újra csibét keltetni, az egy bonyolult feladat lesz, akárki fogja megcsinálni.  Nemzetközi példák vannak, de a nemzetközi példák nem a tartalmi fejlesztésről szólnak, mert az az intézmények dolga a szervezeti, jogi, gazdasági keretek között.

Azért jók ezek a beszélgetések, és szerintem mindnyájan ezért szeretjük, legalábbis az előadók nevében ezt bátran elmondhatom, mert szerintem a mi munkáink abban egyéniek, és nem biztos, hogy jobbak, de abban mindenképpen különböznek más oktatáspolitikai műhelyek munkáitól, hogy mi rettenetesen törekszünk érvényesíteni azt a komplexitást, ami a rendszert jellemzi. Úgy gondolni az oktatásra, hogy a rendszerszintről indulva a javaslataink működőképesek legyenek. Ez jutott pont eszembe, amikor itt elhangzott a reformpedagógiák korszaka, a 20. század eleje, és rengeteg tudás megőrződött, felidéződött. Vannak szigetszerűen olyan pedagógiai működést megvalósító intézmények, akik ebben a szellemben működnek. De a szervezeti igényünk az, hogy azokra a gyötrő problémákra, amik így szembejönnek, felmerülnek, azokra rendszerszintű válaszokat találjunk. És egész egyszerűen azért, mert nagyon komolyan gondolom, hogy azt érezzük, hogy Magyarországon ennek az ellátórendszernek egész egyszerűen minden egyes gyerek számára pontosan ugyanolyan egyenlő hozzáférési esélyeket kell biztosítania. Tehát iszonyatosan jó arról hallani, hogy Dél-Magyarországon vagy a hátrányos helyzetű keleti régiókban, vagy bárhol egy szuper jól működő jó gyakorlat kidugta a fejét. Nagyon jó arról hallani, hogy milyen szuper pedagógus egyéniség vagy akár egy egész tantestületi közösség volt képes felépíteni magát valahol. Az ember odamenne, mikroszkóp alá tenné őket, és szétszedné. De mi azt szeretnénk tudni, és azt szeretnénk megfogalmazni, hogy a rendszerre vonatkozóan hogyan lehet megfogalmazni olyan dolgokat, amiből mindenki profitál. Ez a típusú komplexitás az, ami nem igazán jelenik meg, úgy érzem, máshol.

Tehát az, hogy mi foglalkozunk például a fenntartói szerkezettel, annak nem az az oka, hogy egyébként az egy kellemetlen, praktikus valóságként toporog, hogy valakinek fenn kell tartania, hanem azért is foglalkozunk vele, mert annak a tapasztalnak, hogy a magyar oktatás legnagyobb problémája a szelekció, egyik nyikorgó kiskapuja pontosan a fenntartói szerkezet körüli rendezetlenség.

Minden alrendszerben megpróbáljuk azt garantálni, hogy olyan javaslatokat tegyünk, hogy minden gyerek számára a minőségi oktatás egyenlő mértékben legyen hozzáférhető, és mindenki részt tudjon venni a számára adekvát pedagógiai ellátásban azért, hogy az egyénen múljon, hogy aztán a későbbiekben boldogul-e. Ne strukturális, rejtett atombombák tegyenek üvegplafont a különböző társadalmi csoportok, etnikai csoportok fölé vagy a gender alapján, minden emberen múljon saját magán, hogy mire megy az életben. Nem túl sokat tud az oktatási rendszer hozzátenni ahhoz képest, hogy miféle hatásmezőben vagyunk. Mert befolyásolja eleve a saját belső tulajdonságainkat az, hogy milyen családunk van, miből milyen következtetést vonunk le. Ezek az egyre táguló körök, amik a mi kontextusaink, amíg élünk. Erre az államnak semmilyen ráhatása nincsen, amire van, amit viszont meg tud tenni, hogy a szolgáltató rendszerek egész egyszerűen mindenki számára a legmegfelelőbb szolgáltatásokat legyenek képesek nyújtani.

Ilyen beszélgetések alkalmával számos további inspirációt kapunk, számos meglátást és megközelítést arra, ami esetleg nem jutott eszünkbe, vagy valami még jobban eszünkbe jutott, úgyhogy nagyon-nagyon szépen megköszönjük azt, hogy itt voltatok. Februárban 10 éves évfordulója lesz a CKP megalapításának, akkor hosszabb lélegzetű workshopokat rendezünk rengeteg bemutatóval. Ott lesz például az oktatási hálózatnak a társadalmasítási projektje, ami meghallgatható, amelyben akár részt is lehet venni. Ott fogunk az azonnali intézkedésekről beszélni. Erről majd értesíteni fogunk mindenkit. Ott is hasonló interaktivitást várunk.

Köszönöm szépen a beszélgetőtársaknak is a munkában való részvételt, és az ezen a rendezvényen való részvételt. Nagyon remélem, hogy nemsokára találkozunk, és mindenkinek szép estét!