A HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársa, Susánszky Pál kutatásai nyomán tartott előadást a 2022–2023-as tanártiltakozások társadalmi és politikai hatásairól és médiamegjelenéséről. A tanulmány bemutatása és az azt követő beszélgetés fókuszában az állt, miként képesek a tüntetések formálni a közbeszédet, milyen visszhangot kapnak a különböző médiaterekben, és hogyan alakul ki a társadalmi részvétel vagy éppen annak hiánya.
A mozgalom a több mint 1000 bejelentett tüntetéssel a rendszerváltás utáni Magyarország leghosszabb és legnagyobb társadalmi megmozdulási hullámát jelentette. A tanárok harmada vett részt aktívan sztrájkban vagy engedetlenségben, és a pedagógustársadalom közel fele csatlakozott valamilyen formában az akciókhoz.
A kutatás szerint a tüntetések számos módon képesek társadalmi hatást kiváltani: alakíthatják a közvéleményt és ezen keresztül a közpolitikai döntéseket, identitásformáló erejük van, fejlesztik az eredményes mozgósításhoz szükséges képességeket, illetve hatásukra új civil kezdeményezések jöhetnek létre. Ezek mind fontosak az eredményes társadalmi mozgósítás szempontjából, azonban nagyban függnek az adott tüntetés médiareprezentációjától.
A tanártüntetések esetében a médiában közvetített információk terjedése – különösen a kormánykritikus médián keresztül – alapvetően meghatározta, hogy a társadalom mennyire érzékelte a tiltakozások súlyát. A kutatás fontos tanulsága volt, hogy a kormánykritikus médiában is akkor növekedett csak jelentősen a tüntetésekről vagy követelésekről szóló cikkek száma, ha rendkívül sok, nagyjából napi 2 tüntetés zajlott az adott héten. A kimagasló tüntetésszámmal lehetett tehát elérni a nagyobb médiareprezentációt és ezen keresztül a közbeszéd tematizálását. A kormánypárti sajtó cikkeiben a tüntetések gyakorisága sem változtatott a meglehetősen alacsony, 1% alatti reprezentációs arányon, a megjelent írások értelmezésében pedig jellemzően a hivatalos álláspont dominált, és kevesebb, mint 10%-ukban jelent meg a tiltakozók narratívája.
A tüntetéseken való részvétel kapcsán Susánszky egy fontos pszichológiai tényezőre, a köztudott tudásra is felhívta a figyelmet: az egyéni részvételi hajlandóságot nem csupán a saját meggyőződés vagy az elégedetlenség mértéke határozza meg, hanem az arról való vélekedés, hogy mit gondolnak más emberek, illetve hogy mit gondol az egyén arról, hogy hányan elégedetlenek és mozgósíthatóak. A társadalmi támogatottság alulbecslése csökkentheti a részvételt, még akkor is, ha objektív adatok szerint magas a szolidaritás. A kormányzat médiapolitikája éppen ezt az érzékelést torzítja el tudatosan, így csökkentve a mozgósítás lehetőségét: azzal, hogy pártpolitikai érdekeket sejtet a tüntetések mögött, elbizonytalanítja az elégedetlenség mértékének megítélését. Egy 2023-as felmérés is rávilágított az érzékelt és a valós támogatottság közötti különbségre: míg a tanárok fele úgy vélte, hogy a közvélemény nem áll a tüntetések mögött, valójában a társadalom 76%-a egyetértett a pedagógusok követeléseivel. A mozgalom erejét tovább gyengíthette az a tényező is, hogy a pedagógusok egy része saját környezetének támogatásában is bizonytalan volt: a megkérdezettek közel egyötöde nem tudta megítélni, hogy a körülötte élők – diákok, szülők – szolidárisak-e a pedagógusokkal, ami akadályozhatta az aktívabb részvételt és az egységes fellépést.
Az előadást követő beszélgetés során több fontos kérdés is felmerült: Különbözik-e a média szerepe a különböző településtípusokban? Mi lett a tüntetések során létrejött civil szervezetekkel? Mi állhat a diákok aktivizmusának visszaesése mögött? A résztvevők rámutattak, hogy a kezdeti lendület sok esetben csalódottságba fordult át, az előadó szerint részben amiatt, mert a mozgalom sok követelésénél nem volt esély a teljesülésre, részben pedig azért, mert a magyar társadalom politikai kultúráját hagyományosan a kiskapuk keresése és a közvetlen konfrontáció kerülése jellemzi. Egy, a Covid-időszakban végzett kutatás például azt vizsgálta, mit tennének az emberek, ha a főnökük betegen, Covid-fertőzötten érkezne a munkahelyre. A magyar válaszadók közül az ausztriai megkérdezettekhez képest sokkal többen választották az elkerülő stratégiát – például szabadság kivételét – ahelyett, hogy a problémát nyíltan jelezték volna a HR felé. A jelenség jól mutatja, hogyan jelenik meg a mindennapi döntésekben a konfliktuskerülés, amely a társadalmi mozgósítás gátjává is válhat.
Susánszky hangsúlyozta, hogy bár a közvetlen követelések teljesülése nem valósult meg maradéktalanul, a mozgalom így is jelentősen hozzájárult az oktatás ügyének napirenden tartásához, hiszen két éven keresztül folyamatosan fenn tudta tartani a társadalmi és médiafigyelmet. Különösen fontos ez egy olyan társadalmi környezetben, ahol a részvételi hálók gyengék: egy kutatás szerint Magyarországon kiemelkedően magas azok aránya, akiket egy tüntetésre vagy közéleti eseményre soha nem hívott senki, és ők maguk sem hívtak mást. A személyes mozgósítás hiánya pedig tovább csökkenti az esélyét annak, hogy valaki bekapcsolódjon egy társadalmi ügybe. Éppen ezért a tanármozgalom nemcsak a konkrét követelések, hanem a közösségi cselekvés kultúrájának megerősítése szempontjából is fontos szerepet játszott. A mozgalmi munkában szerzett tapasztalat hozzájárulhat a jövőben is egy nagyobb horderejű mozgósítás megvalósításához. Szükséges lenne azonban az intenzívebb belső kommunikáció a résztvevők között a részleges sikerek tudatosítása érdekében, és fontos lenne tanulni más országok példáiból, például az amerikai tanármozgalmak stratégiáiból, ahol a társadalmi támogatottság előkészítése és az identitásépítés szerves része volt a tiltakozásoknak.