Egy katona emberi és állampolgári felelősségre hivatkozva, lelkiismereti okokból nem hajtja végre a nép- vagy emberellenes parancsot. Vannak diktatúrákban élő, még csak nem is különösebben ellenállónak számító emberek, akik nem hajlandók gazsulálni a rendszernek, lelkiismereti okokból megtagadják olyan feladatok végrehajtását, amelyek a hatalom céljait szolgálják, és szerintük ártanak az embereknek, az országnak, az emberi fajnak. Ha a lelkiismeret szava – mögötte a szakmai tudással – kevés, és mégis megteszi az ember azt, amit nem kellene, mint például egyes, parancsokat követő mérnökök Csernobilban 1986 tavaszán, akkor abból nagyon nagy baj lehet. A lelkiismeret szava nagyon sokszor kevésnek bizonyult az emberi történelemben, az ellentmondást, az őrült parancsok megtagadását talán túl sokszor is megbénította az egzisztenciális veszteségektől való félelem.
Ma a magyar oktatási rendszerben sok tízezrével lehetnek, meggyőződésem szerint vannak is olyan pedagógusok, akik érzik, látják, hogy amit konkrétan, parancsra, előírásra tesznek, az ellentmond a józan észnek, a szakmai meggyőződésüknek, és legfőképpen a gyerekek, a fiatalok érdekeinek. Eljutottunk oda, hogy ez a helyzet már nem kezelhető akként, hogy nyugtázza a belső feszültségeit nehezen megélő pedagógus: „ez van előírva, a jogszabályoknak megfelelően ezt kell tennem”. Mert a jogszabályok – ha azokat vakon követik – ártanak országnak, népnek, s benne legfőképpen a gyermekeinknek.
Árt a féktelen központosítás, mert már szinte mindenki fújja azt az alapismeretet, hogy minden kérdésben ott kell dönteni, ahol az érintettek vannak, ahol a legtöbb ismeret áll rendelkezésre a döntés kérdésében, ahol felelős emberek és testületek határozhatnak. Árt az iskolák és a pedagógusok önállóságának teljes megvonása, mert kikapcsolja azokat a tényezőket, amelyek – ezt is jól tudjuk már – a pedagógiai munka eredményességét, valamint az oktatás érdemi fejlődését legfőképpen és igazán szolgálhatják. Árt a tanulók és a pedagógusok eszeveszett túlterhelése, mert a döntő többség számára lehetetlenné teszi a sikeres tanítást-tanulást. Árt az oktatásirányítás azzal, hogy mindent titokban intéz, nem hallgatja meg sem a szakma embereit, sem tágabb körben az érintetteket, és így még a „legjobb esetben” is csak vakon halad „előre”, de inkább a rosszabb eset az érvényes: csak a hatalmi érdekek befolyásolják, hogy mi történik az oktatásban. Árt a minden tanítandó tartalmat pontosan rögzíteni kívánó tantervi szabályozás, mert megbénítja az érdemi pedagógiai differenciálást, a kreativitás fejlesztését, a helyhez és tanulókhoz igazodást, és általában minden olyan pedagógiai tevékenységet, amit ma a világ korszerűnek tart. És árt a hazudozás, még érvelni sem kell, miért. Példának itt a legutóbbi: egy miniszter, majd egy minisztérium másfél nap különbséggel állítanak két egymásnak tökéletesen ellentmondó dolgot, egyik azt, hogy nincs új Nemzeti alaptanterv, a másik azt, hogy van.
Ebben a helyzetben nagy a pedagógusok felelőssége. Nem abban, hogy lánglelkű harcosként keljenek fel a rendszer ellen, és csináljanak forradalmat. Abban azonban igen, hogy mit vállalnak. Úgy viselkednek, mint Csernobilban az atomerőművet ténylegesen, de belső meggyőződésükkel szembe menően leállító, parancsot teljesítő mérnökök? Vagy úgy, mint az a katona, aki nem hajtja végre a már értelmetlen, csak a bosszút, az ellenség végleges megsemmisítését szolgáló parancsot? Tehetik a pedagógusok továbbra is azt, amit a jogszabályok előírnak, és továbbra is ártanak maguknak, az országnak és a gyermekeknek. De azt is vállalhatják, hogy nem hajlandók tovább a NAT-nak és a kerettanterveknek megfelelően tanítani, nem követik pontosan az egyetlen (nagy valószínűséggel rossz) állami tankönyvet, nem állítják fel az összes tanuló számára ugyanazt a követelményt, ha kell megrostálják az előírt tananyagot, és ezzel valójában elérhetővé teszik, hogy a tanulók többet tanuljanak meg értelmesen. Az tehát a kérdés, hogy a jogszabályokat, vagy a lelkiismeretüket és legjobb szakmai meggyőződésüket követik-e.
Ma is az utóbbit teszik nem elhanyagolható számban pedagógusok. Aki így tesz, annak számolnia kell azzal, hogy esetleg az iskolai vezetők, a fenntartó képviselői, vagy a minősítési bizottság tagjai minimum rossz szemmel néznek rá, de akár egzisztenciális fenyegetettség is lehet az eredmény. Az elszánt pedagógus azonban ilyen esetben kiáll az igazáért. Nem védekezik, hiszen ő egy egész szakma tudományosan és hatalmas mennyiségű tapasztalattal megerősített szabályait tartja be, és az őt értelmetlen munkára kényszerítők vétenek az emberek, az ország, és elsősorban a gyerekek ellen. Felfogja, hogy elveszítheti az állását – bár ennek a mai pedagógushiányos helyzetben kicsi az esélye – és családja sínyli meg a magatartása következményeit. Ám inkább vállalja, hogy így néz a szemébe gyermekeinek és unokáinak, mint hogy valamikor majd meg kelljen magyaráznia, miért tolta egy értelmetlen oktatáspolitika szekerét.
És persze vannak, akik már azzal sem értenek egyet, hogy ártanak az országnak, az embereknek, a gyerekeknek és a fiataloknak; a lázadás, a „parancsmegtagadás” meg aztán igazán idegen tőlük. Szívesen vitatkoznék velük, de valójában nem hozzájuk szólok. Csak ahhoz, akinek elege van abból, hogy valami olyat tesz, amit nem szabadna.
Bátorságot senkin nem lehet számonkérni. Nem indítható mozgalom egy polgári engedetlenséggel összefüggésben. Ez az írás csak kimondja azt, amit már régóta meg kellett volna fogalmazni a tisztességgel, a lelkiismerettel és a szakmai becsülettel kapcsolatban. Tegyétek azt, amiről úgy érzitek, hogy tennetek kell.