Home Aktuális Különleges bánásmód?

Különleges bánásmód?

2018-04-01

Egy vidéki gyógypedagógus látlelete

A mai magyar oktatási rendszer a “különleges bánásmódot igénylő” – sajátos nevelési igényű (SNI) vagy tanulási, beilleszkedési és magatartási problémákkal küzdő (BTMN) gyermekeket magukra hagyja, fejlesztésükre, támogatásukra nem biztosít pénzt, szakembert, szakértelmet.

Sok településen nincs gyógypedagógus.

Gyakorlatilag nincsenek gyógypedagógiai asszisztensek.

Az autista tanulók szakellátása nem megoldott.

Az integrált oktatásban tanuló SNI-s gyerekek száma jelentősen megnőtt, de a pedagógusok nem lettek felkészítve a fogadásukra.

Az integrált oktatás és az új oktatási rendszer, az új tankönyvek,  a NAT, az életpályamodell bevezetése egybeesett. A folyton változó követelményeknek lehetetlenség megfelelni.

Mind a tananyag, mind a tanórák száma jelentősen megnőtt, amely érinti a pedagógust és a gyerekeket egyaránt. A kreativitás és a kritikus gondolkodás helyett a lexikális tudásra fekteti a hangsúlyt a mai oktatás. Emiatt a fásultság, fáradtság és türelmetlenség hatja át a mindennapokat. Nincs idő a regenerálódásra, feltöltődésre, megújulásra.

A bebiflázott ismeretek gyakorlására, rögzítésére, új helyzetben történő alkalmazására viszont nincs lehetőség, ezt tükrözik a kompetenciamérések is.

Jelentősen megnőtt az oktatás színvonalát csökkentő bürokrácia, ez elvesz a gyerekkel közvetlenül töltött idő mennyiségéből és rontja a hatékonyságot.

Vissza kellene adni a tanárok és diákok szabadságát és jogait. Nem ellenőrizni kellene, mert ez a rendszer megöli a tehetséget, az aktivitást és a kreativitást. Minden szinten.

Országos átlagban az integrált gyermekek harmada értelmi fogyatékos, de szakértői papírjuk nem ezt tükrözi, ők a normál minimumkövetelményeknek nem tudnak megfelelni. Az eredményes oktatásukhoz szakemberekre, más tankönyvekre, más módszerekre és más követelményszintre van szükség. A legjobb szándékú pedagógus sem tudja biztosítani a nekik szükséges segítséget, főként úgy, hogy pedagógiai asszisztensek sem állnak rendelkezésre. Ezek a gyerekek önállóan dolgozni nem képesek, a többiekkel pedig képtelenek együtt haladni, mert nem tartanak ott.

Évekig nem, vagy csak nagyon kevés gyereknek adtak tanulásban akadályozott (értelmi fogyatékos) diagnózist, mert úgy gondolták, így könnyebb lesz integrációjuk, vagy mert erre kötelezték őket. Ezek a tanulók nyilvánvalóan nem integrálhatók ilyen formában. A normál tantervű osztályban legjobb esetben is megtanultak szépen elülni és csendben maradni, vagy zavarják a tanórákat, mert nem tudnak bekapcsolódni. Így képességüknél is jóval alacsonyabb szintű tudás birtokába jutottak, lemaradásuk nem csak normál társaikhoz mérten nőtt jelentősen.

Az osztályzás alóli felmentés lehetősége a továbbtanulást sokszor jelentősen megnehezítette, hiszen nem volt jegye a gyereknek, amit el lehetett volna küldeni. Ma a BTMN-es gyerek osztályozás alóli felmentésének lehetősége megszűnt, de a továbbtanulási probléma ugyanúgy fennáll. Egyre kevesebb azon középiskolák száma, akik SNI-s, BTMN-es gyerekeket felvesznek, illetve a középiskolák között is megjelentek olyanok, ahol szinte már csak ők vannak.

A legújabb, hogy  azokat az SNI-s gyerekeket, akik nem tudják teljesíteni a minimum követelményszintet, meg kell buktatni ahhoz, hogy megkaphassák a tanulásban akadályozott (értelmi  fogyatékos) diagnózist és az ezzel járó kedvezményeket (csökkentett követelményszint). A gyereket nem szabadna büntetni az állapota miatt, amiért a felnőttek nem vállalják a felelősséget!  A gyereket nem sújthatja a felnőttek által elkövetett bűnök következménye!

A jelenlegi körülmények között az értelmi fogyatékos tanulók integrált oktatása nem eredményes. A szegregált, gyógypedagógiai  oktatás eredményesebb lenne, ha az ezt folytató iskolákat módszertani központokká alakítanák, ami sok helyen el is indult. A széleskörű szakellátottságot biztosítani kellene, ide kellene a legjobb és legelhivatottabb gyógypedagógusokat visszahelyezni, de szükséges logopédusokat, gyógytornászokat, pszichológust és pedagógiai asszisztenseket is biztosítani.

A értelmi fogyatékos tanulók esetében az előkészítő szakiskola visszaállítása is szintén fontos lenne. Ezek a gyerekek később érnek, ezért ez  az egyik feltétele a középfokú iskola sikeres befejezésének.

A különféle tanulási zavarral küzdő gyerekek oktatása továbbra is megoldható lenne a többségi általános iskolában, a nekik járó segítségek megadásával.

A tankötelezettséget 18 éves korig mindenképpen vissza kellene állítani! Több tízezer gyerek került az utcára vagy közmunkára a tankötelezettség  16 éves korhatára miatt.

Az utazó gyógypedagógusi hálózat sem sikertörténet. Egy valamire való gyógypedagógus ezerféle eszközt használ, ami nehezen szállítható.  A másik probléma, hogy nincs napi kapcsolata a gyerekekkel, a gyógypedagógus nem tud jelen lenni akkor, amikor a gyereknek éppen szüksége lenne segítségre. A bizalom, ami ebben a kapcsolatban nélkülözhetetlen, ilyen körülmények között nehezen tud kialakulni.

A szegregált és integrált oktatást egymás mellett és egyformán fontos. Egymást kiegészítve, segítve összehangolva működhetne csak jól, mindig a konkrét tanuló állapotának, helyzetének megfelelően.

A szegregált intézmények módszertani átalakulását egyéb szolgáltatásokkal bővíteni kellene. Olyanokkal, amelyek egyelőre csak nagyobb városokban érhetők el, többnyire ott is csak magánúton, jelentős pénzekért.  Ezeket a terápiákat nemcsak a gyógypedagógiai szegregált iskolában tanulók vehetnék igénybe, hanem a többségi iskolában integráltan tanuló gyerekek is. A fejlesztések egy része akár kiváltható lenne ezekkel is az óvodás korú, illetve alsó tagozatos gyerekeknél. Jelentős javulást eredményezne és az integrált oktatás felé lendítenének ezek a terápiák.

Megfigyelhető azonban az elmúlt években egy újfajta szegregáció. A különleges bánásmódot igénylő, valamint  a hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek többnyire egy-egy településszéli általános iskolába kerültek át, ezért a terhek egyenetlenül oszlanak meg. Vannak iskolák, ahol szinte nincsenek vagy alig vannak ilyen tanulók, máshol pedig szinte minden gyereknek van valamilyen papírja a tanulási és/vagy szociális problémáiról.

Ez a helyzet azért sem működőképes, mert az itt dolgozó pedagógusoktól és az itt tanuló gyerekektől is ugyanazt várják el, mint egy elitiskolában tanítótól vagy az ott tanuló diáktól. Ezek a peremhelyzetben lévő gyerekek tanulási, magatartási és a szociális háttérből adódó problémákkal küzdenek. Nincs mögöttük tanulást támogató szülői háttér,  a családok napi megélhetési gondokkal küzdenek. Az iskola nem tudja az ő problémáikat megoldani. A szociális hálózat az egyre növekvő elszegényedés miatt nem tud kellő segítséget nyújtani.

Ebben a kilátástalan közegben a pedagógusok tehetetlenek, kiégnek vagy elmenekülnek. A gyerekek pedig egyedül maradnak, segítség nélkül, már az általános iskola befejezése előtt vagy rögtön utána kiesnek az oktatási rendszerből. Végzettség, tudás és készségek nélkül viszik tovább szüleik sorstalan életét.

 Guti Szilvia gyógypedagógus